Örömzene

Soha nem szerettem a késő esti telefoncsörgést. Rögtön ízzó vasgolyó lett a gyomrom helyén, és mindenféle rosszra gondoltam. Laca ziháló hangja is rám hozta a frászt, bár elég gyorsan kiderült, csak azért kapkodja a levegőt, mert lépcsőzik.

-Maestro, tudod ugye, hogy holnap este R R Pub? Billentyűs hangszert hozz, ne hegedűt, héttől játszunk, ötkor tali a Kosztolányin – recsegte.

-Ötkor? – tátogtam – Miért?

-A tulaj kérte, hogy legyünk ott fél hatkor.

-Nincs tokom, Laca…Mégis hogyan vigyem el a hangszert?

-Ugorj be hozzám holnap délig, adok egyet – köhögött a vonal túlsó végén.

-Tanítok, esélyem sincs odaérni – hárítottam gyorsan. Abban reménykedtem, talán mégiscsak marad a hegedű, de Laca tovább agyalt.

-Figyelj, beviszem a tokot a munkahelyedre. Kell a zongora. Holnap öt óra, Kosztolányi.

Másnap a portás szólt, hogy valaki otthagyott nála egy hatalmas koffert. Láttam, hogy nem volt egyszerű kicipelnie, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy Laca egy üresen is közel húsz kilós fémszörnyet hoz.

Három földalattit engedtem el, míg a negyedikre sikerült végre beszállnom a rakományommal. A kijutás sem volt egyszerű, de amikor Mexikói úti villamosmegállóban megláttam a várakozó tömeget, és ránéztem a páncélozott ládámra, arra gondoltam, felhívom anyámat, és megkérdezem, miért nem fuvolaórára járattak egykoron. Persze, otthon derült ki, hogy a tokban nincs szivacstámasz, ezért lepedőkbe bugyoláltam a hangszert, hogy sérülésmentesen megússza az utaztatást. Taxi is eszembe jutott, de a Laca által szervezett buliknak újabban olyan sovány volt a gázsija, hogy nem akartam negatív egyenleget .

A Kosztolányira senki sem érkezett időben. Legalább tíz perce őriztem a koffert, mikor végre megláttam az autót, amiből Tibi pakolta ki éppen a dobot. Aztán Sziszi is feltűnt, piros gitárerősítőjével. Laca legalább háromnegyed órát késett Kingával, de amikor kiszálltak a kocsiból, mindketten olyan arcot vágtak, hogy jobbnak láttuk nem firtatni a késés okát.

Laca kinyitotta a csomagtartót és rágyújtott, Kinga szélesre tárta a krimó ajtaját, hogy egyenként becipeljük cuccaink. Megszabadítottam hangszerem a lepedőtől, állványra raktam, és malmoztam. Lacáék hangulata mindenkire rátelepedett, csak a hangpróba után oldódott valamelyest a légkör, úgyhogy gondoltam, most kérdezem meg, mennyi ideig játszunk, és főleg mennyiért.

-Jézusom – vágott döbbent arcot Laca. -Elfelejtettem szólni?… Ez promóciós buli…Tényleg nem mondtam?

-És hányig játszunk? – kérdeztem olyan hangon, mint aki azonnal fejbelövi magát.

-Tízig – motyogta Laca erőtlenül. -Úgy néz ki, hetente játszunk majd itt – folytatta úgy, mintha arra kérne, hogy ne csomagoljak össze azonnal.

Odatámolyogtam a pulthoz, mint aki tisztában van azzal, hogy egyetlen esély az életben maradásra csakis a gyors berúgás. Végül csak egy barna sört kértem, majd még egyet, és igyekeztem úgy tenni, mint aki egész nap arra vágyott, hogy megmutassa, mit tud hetvenhat billentyű.

Az esti csörömp után másodpercek alatt csomagoltam el a hangszert, és megpróbáltam odaférkőzni a pulthoz, hogy rendezzem a fogyasztásom. Fél percen át piszmogott a fickó egy számítógépen, majd kezembe adott egy blokkot 2600 forintról.

-Ne haragudj – kérdeztem kissé értetlenkedve. -Ez az ára itt két barna sörnek?

-Öö.. benne van a szervízdíj, és az öt százalékos felár az élőzene miatt – hangzott a tájékoztató.

Eddig a pillanatig azt hittem, hogy Laca volt az utolsó, aki ma felbosszantott, de tévedtem.

-Normális vagy? – kérdeztem vérvörös fejjel. -Felárat is fizetek azért, mert ingyen zenéltem?

-Itt ez a szokás – habogta a srác. -El is mondtuk neki – mutatott Lacára, aki Kingával éppen egy nagy tányér steak-en osztozott.

-Semmi baj – szólalt meg mellettem Sziszi. Kivette kezemből a számlát, és lerakta a pultra.

-Majd az enyémmel együtt vidd ki nekik – közölte, és kitolt engem a bárból…

Már otthon voltam, amikor hívott Laca. Kinyomtam. Soha nem szerettem a késő esti telefoncsörgést.

 

 

 

 

Rímfónia

 két tételben

                   I.
Kikavarom, behabarom
Letakarom, állni hagyom

Ehhez jön az ötven deka.

Basszus, mért nem működik a

izé…? Jaj ne! Légyszi… lehet,

nem rakott bele elemet…

Hányszor kértem… Erről ennyit.

Jaj, odaég! Az istenit,

mindjárt jönnek…rajtam semmi.

Zuhany, hajmos, felöltözni.

Halló! Nem jó, később hívlak!

Rossmann: szájvíz, szappan, hajlakk.

Villanyszámla. Kocsikulcsom

melyikben van? Passz, megoldom

villamossal. Nem vasaltam.

A tegnapi lesz ma rajtam.

Biobolt majd hazafele.

A szemetet se vitte le!

Fülbevaló, illat, gyöngyök.

Leanderre vizet öntök.

Ülőkét nem hajtotta le…

Ó, hogy a franc essen bele!

Jégsaláta, medvehagyma,

koktélpari, tojás, alma.

Semmit nem fogytam a héten.

Kurva élet, nem is nézem,

hogy mennyin áll, úgyis tudnám

ha feljönne ez a cucc rám.

Közös költség. Bérlet lejár.

Elvitte a kártyám? Ne már!

Tíz perc, és itt van a mester.

Utolérem magam egyszer…

Remélem, hogy gyorsan végez.

Hova rakjam…ide még ez

befér. Jól van. Tészta már fent.

Porszívózzak? Majd ha elment.

Kutyakaját fel sem írtam.

Le kell vinnem, lassan dél van

S nincsen, csak egy bugyi rajtam

Már nem tudom, mit akartam.

                        II.
Kicsavarom, becsavarom.

Ideteszem, odarakom.

Belenézek, felemelem

Elküldöm az sms-em

Bekapcsolom, kikapcsolom.

Majd munkámra hivatkozom.

Még egy cigi. Kiszellőzik.

Kávé, ázsiai nőcik.

Előzményeket törölni.

Kerékcsere, alufelni.

Már tíz óra. Nem hív, nem ír..

Cseszdmeg, hol a vécépapír!?

Kirohanás, berohanás,

Füzetlappal…ha nincsen más.

Van két órám. Egy rántotta,

Trónok harca, túrótorta.

És az email…te jó Isten,

de nehéz felkelnem innen.

Felhívom és elhalasztom.

Délutánig egyet alszom.

Kikapcsolom, bekapcsolom.

Ide sem írt, hát letojom.

Ideteszem, helyezkedem.

Fáj a fejem, nyakam, kezem.

Asszem, megiszom a sört.

Jól elment a délelőtt.

Made in China

      Szokásunk szerint a lépcsőház előtti betonkorlátra dőlve-ülve vártuk, hogy történjen valami izgalmas ezen a délelőttön. Egyelőre csak egy nyári zivatarra volt kilátás, de abból már láttunk eleget a héten. Talán a Magor várható érkezése töltött el némi reménnyel, mert azt ígérte, hogy lehozza a labdát. Ő volt lassan az egyedüli közülünk, akinek a labdája megúszta a nyarat. Az enyém egy tetőeresz foglya volt már hetek óta, Laczó Janiét elvette Tanti Bumbu, a Szabi lasztiját pedig egy teherautó simította egyenesre.

      Amikor Magor a labda helyett egy fél dinnyével meg egy evőkanállal a kezében lecsattogott a lépcsőkön, csak egy mély sóhaj tört ki Janiból, amit ő azonnal félreértett, mert köszönés helyett annyit mondott, hogy nem ad a dinnyéből senkinek. Azzal leült közénk, belevájta kanalát a piros húsba, majd ismét megszólalt.

-Tudjátok-e, hogy egy baktériumból rövid idő alatt kettő lesz, azokból aztán megint kettő?

Csak a fejünkkel intettünk, hogy erről eddig nem volt tudomásunk, és bámultuk unottan, ahogy messzire elpöccinti a magokat.

 -Hol van a labda? -kérdezett a lényegre Szabi, de Magor épp a földrajzi ismeretterjesztésnél tartott, úgyhogy teljes lelki nyugalommal eleresztette a füle mellett ezt a kérdést.

 -Tudjátok-e, hogy Kína határos a Szovjetunióval, ezért köztünk és Kína közt csak egy ország van csupán?

      Az az igazság, hogy Kínáról sokmindent hallottunk, de azt még soha, hogy ilyen közel van. Mondták, hogy rengetegen laknak az országban, meg hogy Pekingben biciklivel közlekedik mindenki. Azt is hallottam, hogy a kínaiak alacsonyak, ferde a szemük, és nem sokáig élnek. De kínai volt a lendkerekes kisautóm, meg a tornacipőm, és a pingponglabdám is. Apám töltőtollát is ott gyártották, még a törölközőmön is ott díszelegtek azok a jelek, amik egyértelműen igazolták származását.

       Magor kijelentése mindenkit elgondolkodtatott, egy ideig nem is firtattuk azt, hogy miért nem hozta le a labdát. Amúgy sem volt már érdemes, mert olyan zivatar szakadt a városra, hogy mindnyájunkat hazaparancsoltak aggódó szüleink.

 Otthon az ebédnél megkérdeztem, tényleg igaz-e, hogy Kína nincs is olyan messze, de amikor a nálam okosabbak elmondták, hogy mekkora az a bizonyos Szovjetunió, meg hogy tizenkét órát kell repülőzni, rájöttem, a következő osztálykiránduláson sem a Nagy Falat fogjuk megnézni. Ezzel talán véget is ért volna a távolkeleti kurzus, de bátyám úgy érezte, témába vág a nemrég szerzett értesülése: azt hallotta ugyanis, hogy a kínaiak úgy adnak nevet a gyermekeknek, hogy legurítanak egy bilit a lépcsőn, és amit hallanak, abból formálnak nevet. Ezért hívnak ott mindenkit úgy, hogy Csang, Csing meg Ce-Tung…

 Apám szájából szó szerint kirobbant a bekanalazott leves, és csak percek múltán tudta közölni bátyámmal, miután abbahagyta a röhögést, hogy nem célszerű ekkora hülyeséggel inzultálni azt, aki gyanútlanul eszik. Én is egy kicsit felengedtem, már nem bosszantott az elromlott délelőtt, meg a zivatar. Már amiatt sem szomorkodtam, hogy a Himalája helyett egyelőre maradnak a Bodoki hegyek. Őket legalább mindennap láthattam az ablakból.

 Pár hét múlva azok is elszürkültek, az országos eső pedig elmosta a földre köpött dinnyemagokat, a meleget, meg a nyári szünetet. Én pedig reggelente kitartóan nyomtam a csengőt Laczóéknál, míg meg nem jelent a Jani álmos feje az ajtóban, jelezve, hogy perceken belül indulhatunk suliba.

          Magdi néni már az új elsős osztályát terelgette az udvaron, mi pedig elég hamar hozzászoktunk, hogy nem ő ráncolja most már a homlokát miattunk, a nap minden pillanatában. Ezt a szerepet Ilonka néni, az osztályfőnökünk örökölte el tőle, valamint általunk eddig kevésbé ismert tanárok. Mindnyájukat azzal sújtotta az élet, hogy hetente háromszor, olykor négyszer kellett szembesülniük azzal a ténnyel, hogy az Ötödik Cé nemcsak a pedagógiai szakkönyvek azon fejezeteiben létezik, melyekben vastag betűkkel emelik ki a tanári pályán felmerülő nehéz helyzeteket. Az Ötödik Cé igenis létező bolygó volt a második emeleten, a lányvécével szemben.

Ilonka néni kezdetben nagyon lelkes volt, cserepes növényeket hozatott velünk, hogy feldobjuk a termünk hangulatát, megengedte, hogy képeket rakjunk a falra, szerzett egy jókora szekrényt is a közös cuccoknak. De amikor két hónap múltán az összes kaspóból csak élettelen sárga szálak lógtak a semmibe, Zsigára pedig ráomlott a szekrény, melyben bújkált, Ilonka néni egy csapásra megváltozott, komor lett, és szótlan. Megjavítatta a szekrényt, és elzárta egy lakattal, amihez csak neki volt kulcsa. A vérengzés pedig a matekóráin indult be olyannyira, hogy egyre nagyobb nosztalgiával gondoltam Magdi nénire, meg a kisépületben eltöltött négy évre. És reggelente egyre kelletlenebbül nyomkodtam Laczóék csengőjét.

A történelem órákat viszont nagyon szerettem, bár Irén néni is szigorú volt, de rengeteg érdekes dolgot mesélt el nekünk az ókorról, és vicces volt, ahogy széles mozdulatokkal írta a krétával azt, amit éppen mondott. Egyszer egy szünetben fel is írtam a táblára: „Aaaaaaz aaaaaleeeexaaaandriiiiiaaaaiiiiii viiiilááágiiitóóótoooorony”. Szabi azonnal felvinnyogott, majd vele együtt lassan azok is, akik nem mentek le az udvarra, aztán a nagy röhögesben ott is felejtettük a szöveget a táblán. A belépő magyartanárunk perceken át nézte értetlenkedve a feliratot, de úgy tűnt, nem tudja értelmezni. A lassú agyú Kálmánkának viszont csak akkor esett le, hogy kit szimbolizál a szöveg, úgyhogy a lehető legrosszabb pillanatban nyeritett fel, természetesen jó hangosan.  Tanárunknak már eleve rossz kedve volt,  így hát azonnal kivágta Kálmánkát az óráról, maga törölte le a táblát, pedig ez egyáltalán nem vallott rá, majd leült a székébe, és perceken át bámult kifelé az ablakon. Aztán elővette sárga borítású vastag füzetét, abból olvasott fel egész hátralevő időben, úgy, hogy fel sem nézett belőle.

Közben Irén néni egyre keletebbre vándorolt az ókor történetében, és hozott magával egy szép nagy könyvet, amit körbe is adott, hogy nézzük meg a kínai agyagszobrokat, meg a felnagyított írásjeleket. Nekem rögtön eszembe jutott, amit a bátyám mondott a kínai névadásról, úgyhogy, amikor a könyv hozzám került, eszeveszett lapozásba kezdtem, mert arra gondoltam, hátha mégis igaz a bilis történet. De gyorsan tovább kellett adnom, mert a lányok nyávogtak, hogy ők is akarják látni a képeket. Megkérdezni nem mertem, tudtam, hogy ha nem igaz, amit Zoli mondott, akkor egy életre teszem magam nevetségessé az osztály előtt. Így aztán okosan hallgattam, de egyre többszôr villant be az a kép, amint csörömpölve pattog le a lépcsőn egy éjjeliedény.

Órák után annyi időm volt, hogy hazarohanjak, magamba gyűrjem az ebédet, és elinduljak a zeneiskolába. Még a mosdóba sem juthattam be, mert anyám folyamatosan ott toporgott mellettem, kezembe nyomta a hegedűt, meg a kottáim, és sürgetett, hogy induljak, mert el fogok késni. Amikor beestem Anna nénihez, csak annyit mondtam neki, hogy csókolom, mindjárt jövök, és felrohantam az emeletre. Akkora tempóval érkeztem a mosdóba, hogy rögtön felrúgtam egy rossz helyen hagyott üres bádogvödröt, ami elképesztő ricsajjal állt odébb az utamból. Amint végeztem, gondoltam, helyére rakom az útakadályt, de mikor felemeltem, már valami más járt a fejemben. Óvatosan körülnéztem, majd a vödörrel kiléptem a mosdóból, és elindultam a lépcső irányába. Üres volt a folyosó, és csendes, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem, amikor a legfelső lépcsőfokra helyeztem a vödröt. Aztán vettem egy mély levegőt, és a lábammal óvatosan útjára indítottam. Az eredmény a vártnál félelmetesebb és lenyűgözőbb volt.. A lépcsőkhöz verődő vödör istentelen kongása betöltötte az egész folyosót, én pedig, miután felocsúdtam a dermedtségtől, elhatároztam, hogy ezt még egyszer megcsinálom. Lerohantam a vödörért, majd felszuszogtam vele a lépcsőn, óvatosan elhelyeztem, és elhatároztam, hogy most bele is rúgok, hogy növeljem a lendületét.

Sajnos ezt az akciót már nem tudtam terv szerint végigvinni, mert valaki rátette a kezét a vállamra, én pedig úgy fordultam meg ijedtemben, hogy azzal a mozdulattal el is indítottam egy újabb zenei tételt, a lefele csattogó vödörrel. Barna bácsi, a szolfézstanárom velem szemben állva hallgatta végig megkövülten az eszetlen csörömpölést, aminek Anna néni lába vetett véget a lépcső aljában. Barna bácsi tért magához hamarabb, de megvárta amíg a hegedűtanárnőm  riadt és értetlen arccal felér a lépcsőn, és csak ekkor szólalt meg.

-Nincs semmi baj… csak Áron komponálgatott.

-Gratulálok-mondta Anna néni –Nem találtál jobb hangszert? –mutatott a behorpadt vödörre.

Engem szédülés, a rémület, meg a sírás kerülgetett felváltva, nem tudtam, mi lenne a helyesebb válasz, de egyelőre csak annyit tudtam tenni, hogy eloldalogtam a mosdóba, hogy visszavigyem, amit elemeltem. Mire visszaértem, addigra a szolfézstanárom biztosan  elmesélte mindazt amit látott-hallott, mert Anna néni meggörnyedve kapkodott levegő után, és köhögve-nevetve próbált rávenni engem, hogy meséljem el, mit akartam azzal a szerencsétlen vödörrel. Én akkor már úgy éreztem magam, mint akiből kinyomták a levegőt, tudtam, ennél jobban már nem tudok összezsugorodni, ennélfogva jobbnak láttam elmondani a színtiszta igazságot Kináról, biliről, névadásról.

Barna bácsi már csak nyeríteni tudott, patakokban folyt a könny a szeméből, közben a térdeit csapkodta. Anna néni még jobban összegörnyedt, hangosan csuklott és a szemeit törölgette. Belém is visszatért valamennyire az élet, talán el is elmosolyodtam, majd amikor azt láttam, hogy ennek a vigalomnak egyhamar nem lesz vége, leslattyogtam a lépcsőn.

Aznap egyetlen hangot nem hegedültem Anna néninek, mert nem volt abban az állapotban, hogy a vödörzene után Kaiser-ujjgyakorlatokat hallgasson az én előadásomban.

Otthon viszont anyám támadt rám, számonkérve mindazt, amit a zenesuliban műveltem, de apám azonnal közbelépett, hogy időben leállítsa a felesleges cirkuszt. Anyám úgy megdöbbent, hogy majdnem elkezdett pityeregni, de apám ránézett és annyit mondott:

-A puskaport is a kínaiak találták ki. Örüljünk, hogy a gyerek csak egy vödörrel gurigázott a lépcsőn…

Csőben

                                                               

   

       Magdi néni aznap egy mosolygó hölgy kíséretében jött be az osztályba. A hölgy akkor is mosolygott, amikor harsányan bemutatkozott, és elmondta, hogy idén, februárban, minden vasárnap délután a gyermekek vehetik birtokba a műjégpályát, ahol csodálatos programokkal kedveskedik nekik a város.

    Már most hétvégén is hatalmas korcsolyás álarcosbál várja az érdeklődőket. Értékes ajándékok is lesznek, mondta, majd megkérdezte, kinek lenne kedve résztvenni. Egy ideig úgy tűnt, senki sem óhajt korizó Chaplin-t, meg Rambo-t alakítani, de aztán Réka feltette a kezét, bár őt is csak az érdekelte, hogy milyen nyeremények lesznek. A hölgy továbbra is mosolygott, majd azt mondta, hogy ő nem tudja, de biztos szép ajándékok… 

    Mivel ez sem érte el a kívánt hatást, egy ideig még mosolygott, aztán elköszönt tőlünk. Amúgy Magdi nénit sem érdekelhette túlzottan a vasárnapi program, mert azonnal elővetette velünk a matekfüzetet, és aznap már szóba sem került a jégpálya.

    Az ebéd végénél tartottam otthon, amikor csöngettek. Anyám ajtót nyitott, én majdnem leestem a székről, mert ott állt a mosolygó néni, akit szüleim úgy üdvözöltek, mint régi ismerőst, mondjuk, ők nem mosolyogtak… Miután végeztem az ebéddel, behívtak magukhoz, és elmondták, hogy Hilda néni azért van itt, mert résztvevőket keres a vasárnapi álarcosbálra, és nagy gondban van, mert nagyon kevesen jelentkeztek. Hilda nénit látva, elég nehezen hittem el, hogy gondban van, mert most is mosolygott, de éreztem, hogy bármit is terveztem vasárnapra, annak vége, mert miután elment, anyám azt mondta, hogy segít megcsinálni a jelmezt, és ne akadékoskodjak, mert Hilda néni sokat segített nekik, amikor még pályakezdő tanárok voltak, és most ők segítenek neki. Gondoltam, megkérdezem, mi lenne, ha esetleg ők öltöznének be, de apám arcát nézve inkább hallgattam.

    Egész este azon tipródtam, milyen jelmezem legyen, de nem jutott eszembe semmi. Végül anyám okoskodta ki, hogy legyek hirdetőoszlop. Van itthon rengeteg karton, csinálunk belőle egy hengert, teleragasztjuk fotókkal, belebújok, és lesz egy remek jelmezem. Nekem akkor már minden mindegy volt, azt viszont kikötöttem, hogy csak úgy megyek el, ha az arcom is el lesz takarva.

    Vasárnap kipróbáltuk a jelmezt, kiderült, hogy kissé szűkre lett méretezve, mert amikor rám adták, úgy éreztem magam, mint egy menyét a vécégurigában. De már nem volt visszaút, még jó, hogy szemmagasságban volt a rés, ahol kiláthattam. Kezeimet vigyázzállásban tartottam, moccanni sem mertem abban a szűk csőben, mert attól féltem, hogy elszakad a karton.

    A jégpályára érve az volt az érzésem, hogy Hilda néni rengeteg szülőt támogathatott egykor, mert soha nem láttam egy helyen ennyi királylányt, Piroskát, boszorkányt, meg Zorrót. Amúgy Hilda néni is ott volt, a pálya közepén állt, kezében egy mikrofonnal, és arra buzdított mindenkit, hogy egy irányba haladjon, a zsűri pedig figyeli majd a jelmezeket. Először felvettem a korcsolyákat, majd megkértem egy felnőttet, hogy segítse rám a kartonhengert. És megpróbáltam rámenni a jégre. Akkor döbbentem rá, hogy a réseken ugyan kilátok, de ha oldalra akarok nézni, egész testtel kell elfordulnom, ráadásul még egyensúlyozni sem tudok, mert karjaimat a henger tartotta fogva. Csak az előttem haladót láttam, próbáltam a tempóját tartani, közben a hátam mögött valaki kéménynek nézett. . Egyre jobban feszengtem a jelmezemben, és vártam, mikor lesz vége ennek a rettenetes körjáratnak. De a menet sehogy sem akart megállni. Már azon voltam, hogy letépem magamról a papírt, megmutatom magam Hilda néninek, hogy lássa, milyen rendes vagyok, hogy eljöttem, utána pedig hazaiszkolok. Közben szűk látómezőmből eltűnt az eddig előttem haladó Hófehérke. Megállni nem mertem, nehogy fellökjenek, megpróbáltam gyorsabban menni, hátha utolérem, próbáltam kicsit oldalra is fordulni, még mindig nem láttam az előttem levőt, így még erősebb tempóra váltottam.

    Éreztem, hogy ráfutok valamire, ami mindkét korcsolyámat azonnali megállásra kényszeríti, én pedig egyensúlyom vesztve, egy báránybőr kabátba csapódom, mely gazdájával együtt azonnal a jégen landol, én pedig rajtuk… Megijedni sem volt időm, úgy rántott fel valaki a nyögdécselő kabátról. Letépték rólam a jelmezt, és örültek hogy nem fáj semmim. Rácsúsztam a mikrofonzsinórra, mondták, ezért estem el.

    Közben Hilda nénit is felsegítették. Most nem mosolygott, de örült, hogy épen megúsztuk. Másnap az iskolában Magdi néni arra kért minket, írjuk le, milyen volt a vasárnapunk. Majd odajött hozzám, megérintette a vállam, és nagyon halkan azt mondta: szombat.

   

Higiénia

 

Ábris bácsi látogatása nélkül elképzelhetetlen volt egykor a nyár eleje. Amint megláttam az előszobában kopott aktatáskáját, tudtam, hogy addig marad, míg apám finoman nem figyelmezteti, hogy ha nem indul el, lekési az utolsó vonatot. Ábris bácsi Bikszón lakott, vasúton a várostól körülbelül egy órányi távolságra. Volt egy szép nagy házuk a faluban, de Ábris bácsi, Brigitta néni és Milánka a ház alatti pincekonyhát választották lakhelyül, és ha meglátogattuk őket, akkor minket is ott láttak vendégül. Anyám majdnem szörnyethalt, amikor kiderült, hogy télen is a pincében laknak, de képtelen volt megkérdezni, hogy akkor a házra miért van szükség.

Ábris bácsi betoppanása egyben meghívás is volt, úgyhogy pár nap múlva anyám jelezte, hogy nemsokára megyünk Bikszóra. Aztán elmondta másnap, meg azután is, lassan az volt az érzésem, hogy anyám tulajdonképpen saját magát próbálja felkészíteni az elkerülhetetlenre, de ezzel minket is sikerült kellőképpen felidegesítenie, így aztán, mire elérkezett az utazás napja, úgy mentünk ki a vasútállomásra, hogy senki sem szólt a másikhoz, mindenki a földet bámulta menet közben.

Bikszón mihelyt leléptünk a peronra, azonnal észrevettük Ábris bácsit és Milánkát, akik feszülten figyelték, ott vagyunk-e a leszállók közt. Amikor felismertek, Ábris bácsi elmosolyodott, Milánka odarohant hozzánk, mindnyájunknak adott egy cuppanós puszit, majd félrevonta öcsémet, hogy valami nagyon fontosat megbeszéljenek, én meg a felnőttek előtt lassan elindultam, és arra gondoltam, biztos ismét zöldbableves lesz, mert már öt éve mindig ugyanazzal a menüvel vártak…

Közben a hátam mögött anyám szörnyülködött, hogy Brigitta nénit miért nem hagyják békén a folyamatos nyári továbbképzésekkel, és hogy egy óvónőt nem lehet nyaranta ilyenekkel vegzálni. Ábris bácsi csak hümmögött, végül annyit mondott, hogy most ez egy rövidebb kiruccanás, Brigitta néni tegnap ment el, egy hét múlva hazajön, és csókol minket. Sajnálja, hogy nem lehet velünk, de főzött zöldbablevest egy hatalmas fazékkal, és lesz kürtőskalács is. Ez utóbbi némileg felvillanyozott, el is mosolyodtam, mert arra gondoltam, amit apám mondott egyszer, miszerint Ábris bácsiékat az atomtámadás sem tudná kikergetni a pincekonyhából, a bablevesük mellől.

Mikor megérkeztünk, házigazdánk beterelt minket a hírhedt bunkerbe, pálinkát vett elő, és megkínálta szüleimet, akik egy pillanatig szabadkoztak a meleg miatt, aztán kiürítették a poharakat. Ábris bácsi gyorsan töltött egy ráadást, majd asztalhoz ültetett minket. Rá kellett jönnöm, hogy az ismétlődések ellenére Brigitta néni zöldbablevese rendkívül finom, nem kellett senkinek győzködnie, hogy az óriás merőkanállal kirakjak magamnak még egy bőséges adagot.

Ebéd után Milánka elővette az összes műanyag katonáját, és elvonult az öcsémmel játszani. Én ott maradtam a három felnőttel, meg a sok kürtőskaláccsal. Rendkívül untatott az oktatásról szóló eszmecsere, éreztem, hogy egyre álmosabb vagyok, lassan feltápászkodtam a székből, hogy járjak egyet, de a gyomrom akkorát nyikkant, hogy abbamaradt a beszélgetés, én meg visszahuppantam a székbe. Ábris bácsi rögtön megkérdezte, hogy nem kérek-e még egy tányér levest, ha éhes maradtam, de csak a fejemmel intettem, hogy itt valami másról van szó. Anyám aggódó arccal nézett rám, de apám megnyugtatta, hogy semmi baj, ez csak az itteni ásványvíz hatása. Ábris bácsi is bólogatott, és kezével mutatta, merre induljak, hogy megtaláljam az udvari pottyantóst.

Mivel nem először léptem be hasonló építménybe, tudtam, hogy belül egy olyan univerzum rejtőzik, melynek működését legalább alapszinten ismerni kell. Azon már rég túl voltam, hogy lehúzó zsinórt, vagy öblítő gombot keressek, hiszen megtanultam már korábban, hogy itt csak a gravitáció számít.. De arra, hogy milyen élmény fogadja a betérőt, soha nem lehet kellőképpen felkészülni. Nem tudhatjuk, hány bentrekedt szúnyog, légy, bogár és darázs várja azt a pillanatot, hogy fekete felhőbe tömörülve végre kitörjenek börtönükből, pont akkor, amikor valaki éppen belépne.

Ezért nagyon gyors mozdulattal tártam ki az ajtót, és ugrottam félre a menekülők útjából, majd legalább két percen át várakoztam, remélve, hogy nem csak a rovarok távoznak, hanem az éktelen bűz, ami ellen egy pillanatra a szabad levegőn is csak befogott orral tudtam védekezni. Aztán óvatosan beléptem, és megnéztem, hogy az őslakos pókokon kívül maradt-e bármilyen élőlény a helyszínen. Úgy tűnt, mindenki a szabadba lódult, úgyhogy behúztam az ajtót, és rákészültem arra, amiért tulajdonképpen bejöttem. Elég sötét lett hirtelen, csak az egyetlen szív formájú ablakocskán jött be a napfény, hálistennek Ábris bácsiék esti eseményekre is felkészültek, úgyhogy volt bent gyufa, gyertya, öreg zseblámpa.

 Miután fényt csináltam, felemeltem az ülőke fedelét, de azzal a mozdulattal vissza is hajtottam, mert amit láttam, egyértelműen elég volt a gyászos valóság felismeréséhez: én itt most nem fogok vécézni. Ugyanis a fedél tartotta vissza egyedül azt a hatalmas papírhegyet, melynek csúcsa már éppen kikandikált ott, ahova nekem ülnöm kellett volna. A szervezetem persze egyre erőteljesebben emlékeztetett arra, hogy kevés időm van a töprengésre, úgyhogy arra gondoltam, kimegyek titokban a kert végébe, vagy behozok egy botot, és lejjebb nyomkodom vele a használt papírokat.

 Közben hallottam, hogy szüleim rávették Ábris bácsiékat, hogy talán jobb lenne a napos udvaron folytatni a beszélgetést, mint a pincekonyhában. A meggyőző hadművelet olyan jól sikerült, hogy egyre közelebbről és közelebbről hallottam mindenkit. Két deszka közti résen ki is néztem, és láttam, hogy alig tíz méterre állnak tőlem. Teljesen tanácstalan voltam, és egyre kétségbeesettebb. Tudtam, hogy ha most beviszek magammal egy husángot, azonnal megkérdezik, mire kell, de erre képtelenség válaszolni, mert ezzel nagyon kellemetlen helyzetbe hoznám a házigazdákat. A kert végi guggolás ötlete is megsemmisült azáltal, hogy szüleim az udvaron vertek tanyát.

 Már a homlokomon éreztem a hideg verítéket, amikor az egyetlen mentő gondolat jutott eszembe: el kell égetni valamennyit abból az undormányból. Meggyújtottam egy gyufát, és a papírhalom tetejére dobtam. Be is lobbant azonnal, és terveimnek megfelelően kezdett összeesni a kupac. Bár gomolygott a füst, láttam, hogy elértem a célom, úgyhogy azon gondolkodtam, hogyan lehetne most már eloltani a tüzet. Gyorsan rácsaptam a fedőt a nyílásra, hogy ne jöjjön ki a füst, és lázasan törtem a fejem.

 Ám a füst azonnal talált magának más kitörési pontot, és az építmény oldalán szivárgott lassan a magasba, ezt pedig azonnal észrevették a felnőttek. Anyám rögtön a hollétem firtatta, én meg bentről kiabáltam, hogy mindjárt végzek. Közben egyre idegesebb voltam, mert láttam, hogy a halom még mindig parázslik, én pedig azóta sem tudtam elintézni azt, amiért tulajdonképpen itt vagyok. Sejtelmem sem volt, hogy mit látnak kívülről, de a rohanó léptekből arra következtettem, baj lehet, ráadásul apám ellentmondást nem tűrő hangon dörrent rám, hogy azonnal jöjjek ki, mert ég alattam a reterát. Kivágtam az ajtót, de úgy, hogy homlokon találta az érkező Ábris bácsit, akinek kezéből kiesett a locsolókanna. De engem már akkor az sem érdekelt. Rohantam a kert végébe, kezemben egy tekercs vécépapírral, agyam csak azt zakatolta, hogy túl lenni, túl lenni, minden más várhat.

 Anyám azonnal elindult utánam, de apám visszatartotta. Hallottam, ahogy közli vele, nincs itt semmi baj, saját lábán ment a gyerek a kertbe, majd beszélünk vele, mikor visszajön.

Anyámat érzékelhetően nem lehetett megnyugtatni, láttam, hogy állandóan azt nézi, mit csinálok, de engem abban a pillanatban már semmi nem hozott zavarba.

 Közben Ábris bácsi befejezte a tűzoltást, pálinkát töltött, majd lezavart egy sallert Milánkának, aki már harmadszorra kezdett bele a rólam meg a tűzről szóló szaftos mondókájába. Csak ezek után merészkedtem elő a kertből. Szüleim gyorsan átvizsgáltak, azonnal kiderült, hogy semmi bajom, erre anyámnak sikerült máris a legsúlyosabb kérdéssel előhozakodni. Apám annyit mondott, ezt talán most ne firtassuk, majd inkább otthon, de anyám mindig ilyenkor akart nevelésből példát mutatni, úgyhogy még egyszer feltette a miértekre vonatkozó kérdését. Én csak azt láttam, hogy ezzel sikerült apámat is kihoznia sodrából, de nem tudtam, most anyám lesz leteremtve, vagy én. Hálistennek, Ábris bácsi szólalt meg leghamarabb, és azt mondta, a gyerek nem hibás, rossz helyre rakta a gyertyát, máskor inkább használjam a zseblámpát, a budit pedig ki kell szippantózni, oszt punktum. Anyám még buffogott egy kicsit, de apám finoman belekarolt, és elindult vele a pincekonyha felé, nyomukban Ábris bácsi, a pálinkásüveggel meg a poharakkal.

 A nap további része nyugodtabban telt, senki nem beszélt a köztisztasági hadműveletemről, és később sem került szóba. Nekem csak az lett gyanús, hogy következő nyáron nem mentünk Bikszóra, de nem akartam rákérdezni, nehogy azt halljam, hogy miattam ritkultak meg a látogatások. Közben kiderült, hogy Ábris bácsi a városban vett telket, és építkezésbe fogott. Amikor a téglahalmok lassan házhoz kezdtek hasonlítani, elhívott, hogy nézzük meg, hol tart a munka. Mihelyt megláttam az addig felhúzott falakat, az volt az érzésem, hogy Ábris bácsi a falusi házát költözteti a városba. Éreztem, hogy apámnak is ez jár a fejében, és láttam, hogy azt nézi, van-e pincelejárat. Anyám pedig kiváló tapintattal kérdezett rá az udvaron tátongó gödör milétére. Ábris bácsi először óvatosan rámnézett, majd maga elé dörmögte, hogy… ott lesz a vécé. Aztán elindította a betonkeverőt.

 Apám nagyon gyorsan felmérte, ennél jobb alkalom nem nagyon kínálkozik arra, hogy hamar elköszönjünk, úgyhogy azonnal élt a lehetőséggel. Közölte Ábris bácsival, hogy folytassa nyugodtan a munkát, nem zavarunk és bármikor szívesen látjuk. Már majdnem otthon voltunk, amikor anyámból kitört az értetlenkedés, és olyan kérdésekkel bombázott minket, amikre egyedül Brigitta néniék tudtak volna válaszolni. Apám egy ideig hallgatott, majd ránézett anyámra, és azt mondta, Ábris bácsi egy folyamatosan mozgó, változó rendszerben az állandóságot jelenti. A felboruló szerkezetekkel szemben ő egy konstans paraméternek számít…Anyám úgy megdöbbent, hogy elfelejtette soron következő kérdését. Sajnos azt is, hogy akarunk-e vacsorázni.

 

Mosolyszünet

 

Nem voltam sohasem renitens, inkább a szabálykövetők közé tartoztam. Olyannyira meg akartam felelni a követelményeknek, hogy nagy buzgósággal többnyire minden törvényt áthágtam. Azt hiszem, akkor is jót akartam, amikor egy reggel a tanítónéni csendre intett minket az első órán, és közölte, ma nagyon jól kell viselkedni, hiszen ma kezdi el munkálatait a tizenkettedik pártkongresszus. Ebből természetesen szinte semmit sem értettünk, főleg a kongresszust, azt nagyon nem, de az idegenül hangzó szavak mindig elérték a megfelelő hatást. Csendben maradtunk, hiszen ma kezdi el, és kész. Nem is volt senkinek sem kérdése. Arra sem emlékszem, milyen óra volt, és mi követte azt, de a hosszú szünet előtt elhangzott tanítói parancs egyértelműen nekem és Emesének szólt, mivel mi voltunk aznap még utoljára a hetesek.

-Szünetben mindenki kimegy az osztályból, a hetesek bent maradnak, és felszedik a szemetet, és nem engednek be senkit becsöngetésig!

Magdi néni azzal elhagyta az osztályt, a többiek meg utána, mint a lelkes nyáj, mi meg ott maradtunk Emesével a kiürült teremben. Ő a táblát törölte, én meg kezembe vettem a söprűt.

Kevésbé begyakorolt, monoton mozdulatokat tettem jobbra, meg balra, aztán megint jobbra, megint balra…Egyszer talán vége, gondoltam magamban. Kint gyönyörű ősz, bent meg egyre nagyobb porfelhő, de nagyon igyekeztem, hiszen kongresszus van. Emesén látszott, hogy ő nem lesz partner a söprésben, mert harmadszorra is nekiálllt lemosni a táblát egy nedves szivaccsal. Engem kevésbé zavart ez a tény, én ábrándozó típus voltam akkor is. Mélyen egy másik világba merülve szórtam a port egyik helyről az ellenkező irányba.

Valószínűnek tartom, hogy észre sem vettem az első beszivárgó lányt, aki Emesével akart megosztani valami nagyon fontosat, csak akkor érzékeltem a valóságot, mikor rajtuk kívül már legalább négy lányosztálytársam sertepertélt a tábla körül. Persze nekem azonnal eszembe jutott a Magdi néni, meg az a tizenkettedik, meg a szabályok, és istentudja még mi, és azonnal rászóltam a pletykában tobzódó lányokra, hogy menjenek ki az osztályból, mert nem erről volt szó a szünet elején. Csakhogy én akkor sem voltam az a karizmatikus figura, akinek szava a lelkek legmélyére hatolt, mondhattam akkor én bármit, tanítónénit, meg pártot, meg feladatot. A lányokat nem érdekelte semmi, csak az a valami, amiről egyre hangosabban lehetett beszélni, és nevetni.

Én viszont nem hagytam magam. Egyre fenyegetőbben hadonásztam a söprűvel, legalábbis azt hittem, hogy kellőképpen fenyegető vagyok, de képzelhettem magam akár villámcsapásnak is, a várva várt hatás egy cseppet sem volt érzékelhető. Emese körül egyre nagyobb volt a gyülekezet, én meg magamra maradtam az elveimmel. Szárnyaszegetten raktam le a fegyvert, de az agy, az a drága agy nem adta fel a harcot. Emlékeztem arra, hogy pár perccel azelőtt raktam be a kukának kinevezett félreérthetetlen szagú faládába egy padban talált elrohadt almát. Felemeltem a szemetes fedelét, és kiemeltem belőle azt az undormányt, aminek egyharmada már az ujjaim közt ki akart folyni, és a tábla felé hajitottam. Szent meggyőződésem volt, hogy ha a maradék a célban szertefröccsen, biztos, hogy mindenki elhagyja a teritóriumot.

Egy dologgal viszont nem számoltam…azzal, hogy addigi életemben egy követ sem tudtam célirányosan elhajítani. Az almát sem sikerült. Newton törvényeivel szembeszegülve érintette kétszer a mennyezetet, majd onnan gellert kapva csapódott be a tábla fölé, egyenest Nicolae Ceausescu elnöknek, pártunk főtitkárának, mosolygó, aranykeretes fényképébe.

Arra sem volt időm, hogy a szemem eltakarjam. A lányok visítottak, én megkövülten néztem, ahogy a barna massza, lassú folyásnak indulva, hol eltakarta, hol pedig láttatni engedte legfòbb vezérünk sugárzó mosolyát. Azt sem tudtam, hogy volt valaki, aki ezt az egész akciót végignézte, csak arra lettem figyelmes, hogy már kintről hallottam, hogy “Áron megdobta Cseuseszku képét!” Ekkor már az ájulás környékezett, főleg mikor azt láttam, hogy a szemközti osztályban tanító anyám rohan be az terembe, lekapja a képet a falról, és eltűnik vele. Közben becsöngettek, én pedig a halált vártam. Lassan mindenki beszivárgott, és leült a helyére, majd Magdi néni viharzott be vörös fejjel.

Az osztály ült, csak én álltam, tudtam, hogy fölösleges a helyemre mennem. Igazam is volt. Magdi néni egészen közel jött hozzám, azt hittem, hogy galléron ragad, és kihajít az ablakon.

-Mit csináltál te szerencsétlen? – süvöltötte bele egyenesen a fülembe. Ez már önmagában elég lett volna a teljes megsemmisüléshez, de akkor úgy éreztem, talán van némi esélyem megmagyarázni, mit miért tettem. Ma sem tudom, hogy egyáltalán várt-e erre valami kézzelfoghatő magyarázatot, vagy csak pusztán a felindulás miatt szegezte nekem ezt a kérdést. Az viszont biztos, hogy én akkor mély levegőt vettem, és határozott motyogással próbáltam képviselni önmagam védelmét, de talán egyetlen szót sikerült kipréselnem valahonnan a mélyből, nem is volt többre időm, mert az egyre dermesztőbb csendet úgy verte szét Seres Csabi hangja, mint a gyászmisét az öreg nénik éneke.

-Tanítónéni, Cseuseszku bácsi éhes volt, Áron pedig enni adott neki. Tetszett volna látni, hogyan nyelte be azt az almát…

Van, aki sír zavarában, van aki elröhögi magát. Én az utóbbiak közé tartozom. Hogy Magdi néni mit érzékelt a Csabi védőbeszédéből, azt nem tudom, de az én reakciómat képtelen volt tolerálni. Akkora pofont kaptam, hogy beleszédültem. Utána a helyemre zavart, és a következő hatvan percet jól felépített kiselőadásával tette felejthetetlenné. Kimerítően taglalta, milyen jövő vár rám a javítóintézet után, hány évet kaphatnak a szüleim, milyenek a hazai börtönviszonyok. Közben se kép, sem pedig az anyám… lehet, hogy már elvitték a rendőrök, és értem is jönnek.

Öt percre laktam az iskolától, de majdnem egy óra telt el, míg odaértem a ház elé, és további harminc percet adtam magamnak, hogy megmásszam a hét emeletet. Mindenem lüktetett, elöntótt a hideg veríték, azt hiszem, falfehér arccal állhattam az ajtó előtt. Az járt a fejemben, hogyha nincs itthon senki, akkor itt voltak a rendőrök, ha itthon vannak, akkor végem van. Arra, hogy esetleg még itt vannak a rendőrök is, és engem várnak, már nem is mertem gondolni. Úgy nyomtam meg a csengőgombot, hogy abban bíztam, nem hallja meg senki. Másodpercek alatt nyílt ki az ajtó, én meg beestem az előszobába. Anyám csak egy mélyet sóhajtott, apám igyekezett komoly arcot vágni, de láttam rajta, hogy ez most nehezen megy neki.

Hétfő reggelre eltűntek a falakról Ceausescu elnök gyümölcsös arcpakolásának nyomai. Szóba se került az alma, de a kongresszust is elfelejtette Magdi néni, pedig az még javában tartott…

Nehéz mondatok

Amikor gyermekként feltesszük az első kellemetlen kérdést, szüleink fejében azonnal berregni kezd a vészcsengő, figyelmeztetvén őket, hogy csemetéjük immár annak hosszan tartó korszaknak az elején csetlik-botlik, melyben a következetes és kitartó nevelés hatására megtanulja, hogy hol, mikor, kinek, és mit mondjon, ha nem akar bajt magának és (főleg) másoknak.

Én elég korán jeleztem szüleimnek, hogy ha velem vannak, legalább egyik kezük legyen szabad, mert szükség lesz még arra, akár lángvörös arcukat akarják eltakarni, akár a számat befogni, még időben. És mivel minden apának, anyának az a célja, hogy gyermeke égbekiáltó botrányok nélkül tagozódjon be a társadalomba, szüleim is kitartó munkába kezdtek.

Mikor először vittek Laci bácsiékhoz, elmondták például, hogy Nusi nénit azért fogom kerekesszékben látni, mert nagyon fájnak a lábai. Csak azt nem mondták meg, hogy anyai nagynénémnek bajusza is van. Nem volt olyan nagy, de én észrevettem, és mivel kissé elbizonytalanodtam a bácsiság meg néniség külső jegyeinek értelmezésében, azonnal tisztázni akartam ezt a kérdést, lehetőség szerint az érintettel. Hazafele menet elég gondterheltnek láttam szüleimet, pedig Nusi néni még el is nevette magát, amikor érdeklődtem.

Rengeteg energiájukat emésztette fel egyrészt az a folyamatos készültségi állapot, amit a jelenlétem generált, másrészt az az intenzív nevelőmunka, melynek eredményeként egy idő után képes voltam azt rebegni Hajni néni háromhetes süteményére, hogy nagyon finom, pedig láttam, hogy apámnak is komoly erőfeszítést okoz, hogy lenyelje.

Megértettem, azt is, hogy Nagytata másképpen ismeri a történelmet, mint ahogyan az iskolában tanítják, vagy a rádióban hallom, és jobb, ha mások előtt nem beszélek erről, mert úgysem hinné el senki.

Mondjuk, mikor Anna néninek, a hegedűtanárnőmnek hatalmas csokor kerti virágot vittem, sikerült úgy átadnom neki, hogy zavaromban rögtön kijelentettem: azért hoztam, mert tele van velük a kert, és anya már azt sem tudja, mit kezdjen velük. De Anna nénit egy bizonyos idő óta már semmivel sem sikerült meglepnem, vagy zavarba ejtenem. Most is elnevette magát, majd félóra múlva irgalmatlanul ledorongolt, miután rájött, hogy utolsó találkozásunk óta kézbe sem vettem a hangszert. De most nem hívta fel szüleimet telefonon, lehet, hogy ezzel már nem akarta őket terhelni, főleg anyámat, aki mindig kiborult egy ilyen beszélgetés után. Meg hát virágot is kapott.

Anyám városszerte őszinte csodálatot váltott ki azzal, hogy apró termete ellenére elképesztő erővel tudta négy fiát irányítani, még akkor is, mikor már neki kellett ágaskodnia, hogy fejüket elérje. De a négyszer kilenc hónap terhei keményen próbára tették lábait, úgyhogy ( például) az órákon át tartó vasalásnak már a gondolatától is szédült.

Talán nagycsoportos lehettem, amikor először jelent meg nálunk Bori néni, hogy anyámat a vasalás nyűgétől megszabadítsa. Onnantól kezdve, több mint tíz éven át, ő tette elviselhetővé a hétfőundorunkat. Kortalan falusi parasztasszony volt, akit kivétel nélkül azonnal megszerettünk, és minden hét elején vártuk, hogy még találkozhassunk vele, mielőtt elindulnánk óvodába, iskolába. Bori néni miután megérkezett, azonnal bespriccelte vízzel az összes vasalatlan ruhát, majd pihenni hagyta őket, addig megitta a kávéját, aztán munkához látott, és majdnem megállás nélkül vasalt egész délelőtt. Én mindig siettem haza az iskolából, hogy vele ebédelhessek. Egy idő után már a nagytakarítások lebonyolítását is vállalta, olyankor elképesztő logisztikával irányított mindent, és mindenkit. Olyan rafináltan vitt bele a munkába, hogy sokszor észre sem vettem, hogyan került kezembe a porszívó, seprű vagy portörlő.

Bori néni életem részévé vált, akárcsak a hegedűóra, az iskola, és Magdi tanítónéni, aki töretlen lelkesedéssel igyekezett megértetni velünk a tanulás, szorgalom meg a példás magatartás fontosságát. Magdi néni rendkívül meghatóan tudott mesélni ismeretlen esztergályosokról, meg bányászokról, akik azért lettek híresek, mert kitartóan dolgoztak. Vagy kinyittatta az olvasókönyvet, ami tele volt olyan történetekkel, melyekben a rest kétszer fáradt, a korsó eltört a kútnál, és aki korán kelt, talált egy aranyat.

Egy lusta kislányról is olvastunk, aki soha nem segített anyukájának az otthoni munkákban, de aztán édesanyja beteg lett, ő meg kócosan ment iskolába, mert egyedül fésülködni sem tudott, mire az osztálytársai kinevették. Szégyenében majdnem elbújdosott, de aztán mégis hazament, ebédet főzött, mosott, vasalt az anyukája helyett, és onnantól kezdve azután is szorgalmas maradt, hogy anyukája meggyógyult.

Miután átrágtuk magunkat a szövegen, Magdi néni kiadta házifeladatot: írjunk egy fogalmazást édesanyánkról. Én éppen a következő olvasmányhoz mellékelt rajzokat retusálgattam, kissé elkalandozott a figyelmem, sikerült is a legjobb pillanatban megkérdeznem, hogy kiről kell írni azt a fogalmazást. A tanitónéni azt hihette, hogy szándékosan játszom a hülyét, mert elég ingerülten mondta, hogy ennél eszementebb kérdést fel sem lehet tenni, hiszen abszolút egyértelmű a feladat. És nincs sok választási lehetőség, ha olyan személyről kell írni, aki nálunk otthon mos meg vasal. Ezután jelentőségteljesen rámnézett, és mint jó pedagógus, arra várt, hogy tőlem hallja a helyes választ. Nem is húztam tovább az időt, hangosan és érthetően kimondtam szeretett házitündérünk nevét.

 Magdi néni kezében reccsent a ceruza, szemei elkerekedtek, egy pillanatig állt egyik lábáról a másikra, majd lerakta a ceruzát az asztalra, lassan becsukta a naplót, mély levegőt vett, és beszélni kezdett. Azzal indított, de jó egyeseknek, akiknél Bori nénik végzik a házimunkát, jó tudni, hogy mi ennyire gazdagok vagyunk, és ha majd egy napon négylovas hintóval megyek iskolába, akkor vigyem őt is el egy sétakocsikázásra, mert neki erre nem telik. Persze magának is el tudna képzelni egy Bori nénit, de inkább elvégzi egyedül az otthoni teendőket, minthogy egy idős asszonyt dolgoztasson.

 Két erőtlen próbálkozásom volt, hogy valamit kinyögjek, de Magdi nénit akkor sem lehetett leszerelni, ha nyugodt volt, most meg végképp nem. Próbáltam elbújni, de az osztály fele engem bámult, a többiek meg a lassan csillapodó Magdi nénit. Csak abban tudtam reménykedni, hogy egyszer biztosan abbahagyja. Nos erre legalább még tíz percet kellett várnom, és amikor lassan megállt a lavina, végszóként még odavetette nekem, hogy „jobb ha a mai napon már nem szólalsz meg, te…te..Bori néni”.

 Az volt az egyetlen szerencsém, hogy már legalább egy perce kicsöngettek, osztálytársaim pedig már nagyon unták a monológot, csomagolni kezdtek, és egyre hangosabban beszélgettek, úgyhogy az átkeresztelés ténye már nem jutott el hozzájuk. Még így is napokon át frászoltam, ki fog az új nevemen szólítani.

 Otthon nem mertem a történtekkel előhozakodni, mert meggyőződésem volt, hogy valami irgalmatlan nagy baromságot mondhattam, és nem akartam még egy fejmosást. Nekifogtam inkább megírni a fogalmazást, úgy, ahogyan az iskolában kérték. Égig magasztaltam benne anyámat, Bori néniről természetesen egy szó sem esett. És biztos voltam abban, hogy Magdi néni nem az én irományomra lesz majd kíváncsi. De rég tévedtem ekkorát, ugyanis másnap elsőként szólított fel, hogy olvassam fel a fogalmazásom.

 Nem értettem, miért nem hagy békén, miért akarja mindenképpen azt írást hallani, aminek talán a fele sem igaz, de nem volt más választásom, csak az, hogy enyhén verejtékezve kinyissam a füzetem, és belekezdjek az olvasásba. Közben az járt a fejemben, hogy ha ezt az osztály végighallgatja, egyértelműen az derül ki, hogy Bori nénit én találtam ki, mert itt az áll, hogy mindent az anyám visz a hátán. Magdi néni reakciója is izgatott, mert ismerte annyira a családom, hogy tudja, mikor állítok valótlant.

 Sokmindent írtam anyámról, az elején főleg olyan dolgokat, amik meglehetősen általánosak voltak ahhoz, hogy senki ne kapja fel a fejét, de amikor ahhoz a mondathoz értem, melyben drága szülém leveszi a szárítóról a ruhákat, és felszabadítja a konyhaasztalt, Magdi néni leállitott. Lerakta szemüvegét az asztalra, hátradőlt és várta, hogy mindenki őrá figyeljen. Én valami felmentő seregre vártam, és próbáltam minél kisebbnek látszani.

 De a tanítónéni kedvesen rámmosolygott, és elmesélte az osztálynak, hogy ő azért lett tegnap ideges, mert azt hitte, hogy csak bosszantani akarom ezzel a Bori nénis dologgal, de beszélt az édesanyámmal, aki elmondta, hogy a néni valóban létezik, és segít neki a nehezebb házimunkákban.

 Csak nagyon lassan kezdett visszatérni belém az élet, de mire végetért a beszéd, már az arcom színe is helyreállt. Végülis szépeket mondott Magdi néni. Csak egy dologról nem beszélt: arról, hogy az ő ruháit is Bori néni vasalja, már több mint egy éve…

Téli sportok

Toronyházunk liftje minden igényt kiszolgált, talán csak azt egyet nem, amire valójában kitalálták. Kemény erőpróbát jelentett számára a függőleges mozgás. Hetente legalább egyszer elakadt két emelet közt, türelemre nevelve a bennrekedteket, olykor akár másfél órán át. A lakók egy ideig háborogtak, veszekedtek a szakszerviz diszpécserével, de idővel rájöttek, hogy a lift görcsösen ragaszkodik saját kialakult szokásaihoz, ezért, fogcsikorgatva ugyan, de mindenki megpróbált együttélni ezzel a jelenséggel. Volt, aki végképp kitörölte az életéből, és csodás vádlikat lépcsőzött magának, a szomszéd srác pedig egyetemi felkészülésére forditotta a kabin fogságában eltöltött időt. Nagyanyám mindig a ház elől kiabált fel a hetedikre, hangosan jelezve, hogy itt vannak, de nem jönnek fel, mert Tata szíve nem bírja a hét emelet megmászását, így lassan az utcafrontiak is megtanulták, hogy ha anyám nevét hallják egymásután hatszor, akkor aznap nincs liftezés. A felvonó leginkább a gyanútlan látogatók idegeit tette próbára, ők egyáltalán nem voltak arra felkészülve, hogy a liftünk olykor azt is eldöntötte, kit milyen irányba szállít.  Láttam riadt idegeneket kiszállni egy-egy hosszabbra sikeredett álomutazás után. Tömbházunk  alagsori szintjén is volt liftajtó, de a felvonó valami hiba folytán csak akkor ment le odáig, ha valaki a földszintről akart a hatodikra menni. Váratlanul a legmélyebb bugyrokba vitte meglepett utasát, de egy év elteltével már erről is leszokott.

Én nagyon sokáig a lépcsőket választottam, még akkor is ha éppen működött. Előszöris nem szerettem két emelet közt ácsorogni,  és várni, amíg valakik onnan kibányásznak, másrészt attól féltem, elhívják a liftet velem együtt, mert nem vagyok elég nehéz. Persze volt erre stratégiám. Bementem a liftbe, szélesre tártam belülről a külső ajtót. Amíg az becsukódott, én addigra behúztam a belsőt is, és már nyomtam is a gombot.

Az évek múltával sem lett bensőségesebb a kapcsolatunk, pedig akkor már trükköznöm sem kellett volna az indulással, tisztességesen lesüllyedt velem a kabin, amikor néha erőt vettem, hogy egyedül használjam. Nem voltam dagadt, de ha Szabi mellettem állt, úgy néztünk ki, mint akik farsangon tízes számnak öltöztek be. Azon a bizonyos estén is ott állt mellettem Szabi, de akkor ez a felismerés még nem futott át agyamon. Más járt az én fejemben, valami egészen más.

Tél volt, korán sötétedett, és gyorsan a lépcsőházunkba terelt minket a kinti hideg. Már egy félórája azon törtük a fejünk, mivel tudnánk elűzni az egyre terebélyesedő semmit. Laci állatos kártyákkal akart játszani, Gyurinak nem volt ötlete, nekem sem, Laczó Jani vicceket akart mesélni, a lányok pedig rátapadtak a radiátorra. Szabinak jutott eszébe, hogy a pincelejárónál a lépcső alatt van pár régi folyóirat, nézzük meg, találunk-e köztük valami érdekeset. Eddig az ő ötlete bizonyult a legjobbnak, még a lányok sem vonakodtak otthagyni a melegedőt. Lementünk hát a pincébe, ráültünk az ott  pihenő szánkókra, és belelapoztunk a közel tíz éves kiadványokba. Nekem valami ronggyá olvasott Film Színház Muzsika jutott, négy ép lappal, úgyhogy gyorsan átrágtam magam rajta.

Korábbi pincés leruccanásaim egyikén vettem észre, hogy azon a szinten a liftakna ajtaja akkor is nyitható volt, amikor a kabin felsőbb emeleteken ücsörgött. Ezt lassan mindenki tudta, kivéve a felnőttek. Izgalmas látvány volt, alattam egy félméter mély gödör sötétlett, felettem pedig a magasba nyúló járat, amiben ide-oda flangált a lift, ha éppen működött. Most éppen jó napja volt, úgyhogy amíg a többiek a lapjaikkal törődtek, én a kabin mozgását néztem. Mindig arra vártam, mikor ér a földszintre, mert olyankor jól lehetett látni az alját, amin vastagon szigetelt kábelhurkok lógtak, lengtek, és megálltak mindig pontosan az orrom előtt.

Soha nem mertem a drótokat megfogni. Az áramütéstől való félelem helyett inkább attól tartottam, hogy magával ránt, ha elindul a lift. Most is ez járt a fejemben, úgyhogy ismét hanyagoltam a drótvizsgálatot, és lassan visszacsuktam az aknaajtót. A többiek még mindig a sárguló dohos magazinokat bújták, benéztem ismét a lépcső alá, hátha maradt az újságkupacban valami nekem való könnyed lektür. De nem találtam semmit, úgyhogy körülnéztem, mit rejteget még a félhomály. Műanyag lavór, rozsdás műkorcsolya, és egy kiszuperált, korhadó rajztábla, melyen a rengeteg lyuk látványa azt az érzést keltette, hogy erre az eszközre nem rajzoltak, hanem lőttek. Megmutattam a többieknek, de abban a pillanatban annyira nem érdekelt senkit a felfedezésem, hogy csak Kata nézett fel egy másodpercre, és azt mondta, akasszam a falra, ha annyira tetszik.

Noha éreztem szavai mögött az enyhe cinizmust, nem tartottam rossznak az ötletet. Drótdarabok szanaszét hevertek, csak szöget kellett találni. Meg természetesen egy jó helyet a kiállítandó tárgynak. Mivel lassan mindenki átrágta magát a kidobott Pajtás újságokon, társaim közül néhányan végigpásztázták a földet, hátha találnak legalább egy szöget. Volt aki azt mondta, ne a falra rakjuk, hanem drótozzuk a korlátra. Mert akkor legalább nem kell turkálni a piszkos földön. Gyuri szerint a liftajtón is jól mutatna, de rajzoljunk rá előtte valamit. Legyen olyan, mondta, mint egy céltábla. A lányoknak nem tetszett az ötlet, ellenben Szabi és Laczó Jani támogatták a Gyuri elképzelését, én egyelőre azzal foglalkoztam, hogy ráerősítettem a drót egyik végét a táblára, és elindultam vele a liftajtó felé. Mire odaértem, már tudtam, hogy ez a tárgy valahol máshol fog lógni, úgyhogy megfordultam és berekesztettem a vitát.

-Fellógatom a kábelekre- mondtam, mire mindenki elnémult, mert jól tudták, mire gondolok. Gyuri volt az első, aki két mély levegő után legalább le tudott hülyézni. Éreztem, hogy itt komoly érvekre lesz szükség, úgyhogy megpróbáltam kézzel- lábbal illusztrálni a várható élményt. A lányokat nem tudtam meggyőzni, de a fiúkat sikerült magam mellé terelnem a lift után robogó rajztábla látványának majdnem tökéletes előrevetítésével.

Tudtam, hogy Gyuri mitől retteg, de sikerült a félelmét elhárítanom mondván, hogy ha a földszinten valaki nyitva tartja a liftajtót, senki nem tudja használni a liftet. Elég csak egy kővel kitámasztani, nem is kell tartani, úgyis halljuk, ha valaki bejön a lépcsőházba. Erre már ő sem ellenkezett, sőt, elindult kőért. Laczó Jani addig nyitva tartotta földszinti liftajtót. Mi pedig Szabival ketten nekiálltunk rászerelni a táblát a kábelhurkok egyikére. Dermesztő csend volt, a lányok hátrább húzódva nézték az akciót, a Szabi is csak akkor szólalt meg, amikor becsuktuk az ajtót.

Annyit mondott, menjünk fel a hatodikra, és nézzük onnan, mert ott világít a lámpa az aknában. Laczó Janinak ez csöppet sem tetszett, mert ők pont azon az emeleten laktak, ráadásul a lift mellett volt az ajtajuk. Laci -aki eddig olyan csendben volt, hogy majdnem megfeledkeztünk róla- felemelkedett az állatos kártyái közül, és gyorsan lezárta a készülő vitát. Emlékeztetett minket arra az egyszerű tényre, hogy egyedül az ötödiken nincs üveg a liftajtón, úgyhogy ideje lenne elindulni oda, mert máshol semmit láthatunk.

Edit úgy döntött, hogy ő hazamegy, de ha felér a tizedikre, szívesen odahívja a liftet. Elképesztő sprintbe kezdtünk, rohantunk fel a lépcsőn, és azon imádkoztunk, hogy ha bárki beszáll a kabinba, még mielőtt Edit felér, akkor tegye már meg nekünk azt a szivességet, hogy legalább a hetedikig felmegy. Az ötödiken kifújtuk magunk, és rátapadtunk egymás hegyén-hátán az ajtóra.

A várva várt kattanás mindnyájunkat elcsendesített, növekvő pulzussal vártuk a liftet, ami hamarosan el is húzott előttünk, az alján libegő táblával. Volt benne valami vicces, de nem aratott osztatlan sikert, még én is azon voltam, hogy menjünk vissza, és szedjük le róla, nem jött be, hagyjuk az egészet.

De mire leértünk, úgy gondoltam, talán adni kellene még egy esélyt ennek a performansznak, és miközben leoperáltuk a rajztáblát a kábelről, megkérdeztem a többieket, mit szólnának ahhoz, ha a sarokból kiemelnénk azt a hatszemélyes, poros családi szánkót, és azt lógatnánk fel. Biztos voltam, hogy ezúttal tényleg egyedül maradok az ötletemmel, de tévedtem. Kemény összmunkával, de hatalmas lelkesedéssel sikerült a böhöm szánkót vékony dróttal a hurokra kötözni. És ismét futás az ötödikre. Gyuri vállalta a hivó szerepét, mi pedig vártuk a hatást. Mire felért hozzánk a lift, addigra a szánkó eszeveszett lengésbe kezdett, hallottuk, ahogy iszonyatos ricsajjal verte magát az aknafalhoz, majd közvetlen az orrunk előtt találkozott a sínjein lefelé haladó, terebélyes ellensúlyozó fémtáblával, ami meg is szabaditotta vélhetően mind az öt ülőlécétől . Félelmetes érzés volt, azt is hallottuk, ahogy lent a mélyben földet érnek a lécek. Közben visszajött Gyuri, és kérte, hogy más is menjen a tizedikre, mert ő még nem látott semmit. De mi éppen akkor hevertük ki mindazt, amit idáig tapasztaltunk, és mire nagy nehezen eldöntöttük, ki menjen fel, valaki elhívta a liftet. Arra gondoltunk, jobb lesz ha innen most inkább lemegyünk, de Gyuri nem hagyta magát, látni akarta, amit mi már láttunk. Közben hatalmas robajjal érkezett ismét a konvoj, és megállt a hatodikon.

Lélegzetünket is visszafolytottuk, úgy lestük, ki száll ki a liftből. Ismeretlen, idős néni hagyta el pánikszerűen a kabint, még vissza is nézett, én meg Laczó Janinak könyörögtem elhaló hangon, hogy hagyja abba a röhögést. A lift közben ismét elindult lefelé, majd újabb terhével ismét fel. A közeledő kabin alatt már újra tombolt a szánkó, és minden bizonnyal ismét nekicsapódhatott a nehezéknek, mert iszonyatos reccsenést hallottunk, anyázó férfihang kíséretében, majd sötétbe borult az egész lépcsőház.

Nem is köszöntünk el egymástól, ki amerre tudott, elbotorkált vakon, én a korlátba kapaszkodva jutottam el a hetedikig, majd kitapogattam a lakásajtót. A liftben ragadt férfit kívülről próbálták csitítani, mert egyre idegesebben dörömbölt.

Szerencsére nálunk vendégek voltak, a hangulat is tetőfokán volt, amikor valaki meghallotta a kopogásom, és beengedett. A gyertyafényben senkinek sem tűnt fel, hogy az udvaron eltöltött két és fél óra ellenére elég sápadt az arcom. És azt sem vette észre senki, hogy szokatlanul csendes vagyok. Kis idő múlva visszakapcsolták a világítást.

Másnap reggel hó borított mindent. Dél körül vettem a bátorságot, hogy lemenjek csúszkálni. A lift persze nem működött, az azért megnyugtatott, hogy a pasast már tegnap este kiszedték a kabinból. Senki nem volt lent az udvaron, csodálkoztam is egy kicsit, de aztán hógolyóval kezdtem dobálni a megállást jelző táblát, mindaddig amíg meg nem jelent előttem két bakancs. Pont mikor lehajoltam a hóba, akkor vettem őket észre. A bakancshoz szövetnadrág is tartozott, télikabát, kockás sál, és Kata apjának szúrós tekintete. Mire felocsúdtam, akkora nyaklevest kaptam, hogy felnyaltam egy kiló havat.

-Jó ha tudod- mondta -a barátod ötöt kapott!

Azzal otthagyott, és elsietett. Tudtam, hogy ennyi egyértelműen kijárt a tegnap estéért, nem is vettem zokon, inkább azon gondolkodtam, járt-e nálunk, ha igen, akkor mi vár rám otthon, valamint az izgatott borzasztón, hogy kire gondolt, amikor a barátomról beszélt, mert ha Szabi kapott öt nyaklevest, akkor biztos nagyon rosszul nézhet ki. Valóban rá gondolt, de Szabi másnapra kiheverte Miki bácsi kezét. Csúnyán néztünk mind a ketten Katára, és nem szóltunk hozzá. De ez is csak két napig tartott.

A liftet viszont hónapokon át mellőztem, és a pincébe se mentem le sokáig. Látni sem mertem az elgörbült, megcsonkított, meggyalázott szánkót, amit soha többé nem használhatott senki. Ráadásul gondos kezek pontosan oda rakták vissza, ahonnan egykor elvettük.

Mamma Miau

                                                     

             
 




Rieglerné ismét két szatyorral próbált egyszerre bejutni az ajtón. Most sem sikerült, pedig már reménykedett, de a hálós krumpli nem hagyta. Bemehetett volna oldalazva, de Rieglerné otthon kevésbé tudta oly módon alkalmazni helyzetfelismerő képességét, mint a boltban vagy a piacon. Ezért aztán lassú mozdulattal lerakta a szatyrokat a földre, hogy becipelje egyesével azokat.

-Senki se fogja észrevenni, ha meghalok – mormolta magában, és behúzta lassan az öt kiló krumplit a konyhába. -Senki se veszi észre…én se vettem észre az Öreget. 
Rieglerné férje úgy távozott az öregasszony életéből, ahogyan egykor megérkezett. Majdnem észrevétlenül. Az ostrom utolsó napjai sodorták egymáshoz őket egy zsúfolt légópincében, az esküvőn aláírták a papírokat, aztán egy hétre elköszöntek egymástól, hogy összerakják maguknak azt, amit nem vittek el a németek meg oroszok. Éltek társbérletben, tanácsi lakásban, éltek Riegler szüleinek házában, gyerekük nem lett, vettek rádiót, tévét, Trabantot, szerették a Kovács Katit, utálták a Szörényit. Túlélték Kádárt, majd nyugdíjba küldte őket a rendszerváltás.

Az egész napos együttlétet eleinte nagyon nehezen viselték, megoldást az jelentett, hogy Rieglerné az eseménytelen hétköznapjait frissen szerzett hóbortjával próbálta kitölteni. Akciós termékekre vadászott a kerület élelmiszerüzleteiben. Sokszor nem is vett semmit, már az is kielégítette, ha kiszámolta, mennyi pénzt spórolhatott volna tejfölön, liszten, lejárt prézlin. Az Öreg sem tétlenkedett addig. Minden héten szétszedte, majd újra összerakta a Trabantot, végül beült a kormány mögé, és elaludt.
Egy napon aztán elfelejtett felébredni. Ott halt meg a kormány mögött, és a termékújságok képei közt cirkáló Rieglerné még másnap reggel sem vette észre, hogy a férje nem aludt mellette. Két nap múlva nézett be a kocsiba, amikor a postás kereste az Öreget. Ami ekkor történt, az elméjéből visszavonhatatlanul törlődött. Egy hónapon át gyógyszerezték az Uzsoki kórházban, és mikor hazamehetett, elkísérte egy ápoló. Viszonylag hamar összeszedte magát. Csak a háborgó lelkiismerete nem hagyta nyugodni időről időre. Meg később az ebből kipattanó egyre nyomasztóbb félelem: mi lesz, ha őt sem találják meg egyszer?

Rieglerné egy lábasba dobott pár krumplit, felrakta a tűzhelyre, bekapcsolta a tévét, ölében műanyag tállal a fotelbe ült, és nekiállt babot fejteni. Inkább hallgatta, mintsem nézte a híradót: a politikusokat utálta, az időjósoknak nem hitt, csak a bűnügyi híreknél tapadt a képernyőre.

.
-Ha ezek egyszer hozzám törnek be, vihetik a befőttjeimet…Mást úgysem találnak- vélekedett magában. -Csak le ne üssenek…És ha leütnek?…Akkor már mindegy. Szegény Öreg…Lehet, hogy őt is leütötték?… Bolond vagy Rieglerné – mondta magának bosszúsan, és kikapcsolta a tévét.

Épphogy visszaereszkedett a fotelbe, amikor megszólalt az ajtócsengő. Az öregasszony ijedtében eldobta kezéből a fejtett babot, és belekapaszkodott a fotelbe. A bimbam ismét jelezte, hogy valaki nem tágít, de Rieglernét a félelem odacövekelte ahol ült, és egyre szaporább pulzussal gondolt a híradóban mutatott képekre. -Ha még egyszer csöngetnek, felhívom a rendőrséget- határozta el, és erőt próbált gyűjteni, hogy odamenjen a telefonhoz. Lassan kelt fel, közben fülelt, hátha elcsíp valami neszt, de nem hallott semmit, ráadásul a csengetés is abbamaradt. A szíve még mindig vadul dörömbölt, de az arcába már visszatért némi pirosság, és úgy döntött, hogy először felsepri a kiszórt babot, majd kinéz az ablakon. Mire lapátra kotort mindent, elpárolgott a félelme, el is indult lassan az ajtó fele, óvatosan kinyitotta rajta a kis ablakot és kinézett. Nem látott senkit.

 -Biztos nem zártam be a kaput. Biztos. Persze hogy bejöhet bárki… Szenilis vagy Rieglerné! – korholta magát, és kilépett az ajtón. Óvatosan lépkedett a szürkületben, majd gyorsan bezárta a kaput és visszafordult. Aztán eszébe jutott a krumpli.

 -Na, azt már szarrá főztem- állapította meg, miközben ballagott az ajtó fele. Ekkor vette észre a macskát a bokor alatt. Apró volt és koromfekete. És mosakodott. De nem sokáig. Mert mire az asszony beért, ő már a konyhasztalon szagolgatta az ebéd maradékát. 
 -Na ne!- kiáltott rá. -Kifelé! Siiicc! Az anyád izejit, mit képzelsz?- de a macska nem tágított. Lehuppant ugyan az asztalról, de láthatólag nem állt szándékában kimenni.Az asztal lábához dörgölődzött, majd ismét nekiállt mosakodni. Rieglerné felkapta a cirokseprűt, hogy majd azzal neveli meg a pofátlan állatot, de az akkorát fújt rá, hogy ijedtében majdnem hátraesett

-Na nézd már! Még neked áll feljebb?- lihegte, és ismét felemelte a seprűt, hogy örökre véget vessen ennek az esti komédiának, de a cica komótosan bevonult az asztal alá, és onnan nézte a háborgó öregasszonyt. Rieglerné úgy érezte, alulmaradt ebben a küzdelemben. Lerakta a seprűt, nyitva hagyta az ajtót, és elindult a szoba fele. Abban reménykedett, hogy ha ő nem csinál további patáliát, talán magától kimegy. De úgy tűnt, hogy a macska nagyon is jól érzi magát az asztal alatt. Majd bolond lesz kimenni.

-Talán éhes- jutott eszébe, először azóta, hogy meglátta a cicát. Kivett a lábasból egy épen maradt főtt krumplit, vékony karikákra vágta, és lerakta a küszöbre. A macska nem jött ki az asztal alól. De szemmel láthatólag érdekelte mi történik. Rieglerné közben elunta a várakozást és bement a szobába, leült a fotelbe, és bámult mereven maga elé. Néha kisandított a konyhába, de a küszöbön még érintetlen volt a krumpli. Ismét bekapcsolta a tévét, keresett valami filmet, és az első öt percben bele is aludt.

 Reggel a fotelben ébredt, ölében a fekete macskával. Annyira elképedt, hogy nem merte lerakni a földre. Csak nézte, hogyan lélegzik, végül teljesen ellágyult. -Bolond vagy, Mami – mondta magában, majd lerakta az ágyra az alvó állatot, és elment tejért a boltba.

 Hetek múlva is azon gondolkodott, ki lehett az, aki megajándékozta őt a macskával. Biztos volt abban, hogy az rakta le az udvarára, aki akkor este becsöngetett hozzá. De hiába törte a fejét, nem jutott előbbre. Eleinte a szomszéd idős harsonaművészre gondolt, aki minden évben bedobott hozzájuk egy karácsonyi üdvözlőlapot, és két macskát tartott. De Elefánt (így nevezték a háta mögött) határozottan tagadta, hogy bármi köze lenne a dolgokhoz. Rieglerné még egy ideig nyomozott, aztán abbahagyta a szimatolást, és elnevezte a cicát Oszkárnak. A cica egy hónap alatt méretének és testsúlyának a háromszorosát érte el. Megállás nélkül éhes volt, és ezt azonnal gazdája tudomására hozta, a lehető legnagyobb hangerővel. Látszott rajta, hogy gyönyörű kandúr lesz, és tudta, hogyan kell meghódítania közvetlen környezetét, miközben Rieglerné lett a mindene. Le sem lehetett vakarni róla. Ha az asszony elindult, akkor ő az utca végéig kísérte, és addig nézte, ameddig az el nem tűnt a sarkon. Rieglernét mintha kicserélték volna. Örökre felhagyott a régi mániájával, nem járta a kerület boltjait, inkább otthon maradt, átrendezte lakását, kidobta a fél mázsa reklámújságot, kifestette a falakat, és nevelte a macskát.

 Oszkárnak külön helye lett az előszobában, de ez csak puszta formalitás volt, hiszen birtokba vette az egész lakást, valamint a fél utcát. Felugrott Elefánt ablakpárkányára, és addig illegette magát, amíg az öreg zenész ki nem jött az ajtón, hogy megsimogassa. Ezt a mindennapos rítust a legtöbb esetben némi jutalomfalat zárta, hiszen Elefánt minden macskát szeretett, Oszkár pedig a piros nyakörvvel, és csillogó fekete bundájával eleve favoritnak számított. Rieglerné macskaőrülete pedig akkor hágott a végtelenbe, amikor pórázt vett neki, és az utcán sétáltatta. A lakók egy ideje már csak Mamma Miau-nak hívták, de nem érdekelte sem a gúnynév, sem pedig a lesajnáló pillantás. Elég volt ránéznie a büszkén trappoló kedvencére.

 Macskájának pusztán a létezése is örömmel töltötte el. Oszkár furcsa mód egyáltalán nem harcolt a pórázával. Sőt kifejezetten szerette ezeket a sétákat. Gazdája állandóan beszélt hozzá, ő meg peckesen galoppolt előre, autókerekekhez dörgölődzött, és minden kutyaszart megszagolt. Rieglerné ilyenkor rákiabált, vagy a fejen legyintette, néha ölbe kapta és úgy pörölt vele, otthon pedig azonnal megetette. Oszkár pedig, lángoló szeretete jeléül, örökre kitúrta az öregasszony öléből a műanyag tálakat, kézimunkafonalat, stoppolásra váró harisnyákat.

  Egy este, a híradó közben, Rieglerné fejében ismét ott motoszkált a védtelenség érzete. Bár tudta, hogy mindezt most a televízió keltette benne, és persze azért ő mégsem Eger szélén lakik, ahol megöltek egy nyugdíjast háromezer forint miatt, aznap este valahogy nem sikerült elaludnia. Ajtócsere, zárcsere, biztosítás, és minden egyéb eszébe jutott, természetesen a kutya is, de ezt azonnal elvetette, ahogy az alvó Oszkárra sandított.

 Minél jobban törte a fejét, annál idegesebb lett. Megevett egy zacskó háztartási kekszet, de ez sem nyugtatta meg, már arra gondolt, hogy vesz magának egy puskát, amikor úgy kapott a fejéhez, mintha léket akarna ütni saját halántékán. Másnap feladott egy hirdetést, hogy kiadja lánynak az egyik szobáját. Napokon át sikálta a padlót, tologatta ide-oda a bútorokat, és várta a hívást.

Tíz nap múlva megérkezett az első lakó. A lány egyetemre járt, szeplős volt és kedves. Oszkár azonnal megkedvelte és rögtön belefeküdt az ölébe. Azután mindennap az ajtaja előtt várta a Zsófit, akinek imponált Oszkár ragaszkodása. Néha behívta magához, adott neki tejfölbe mártott kiflit. Oszkár hamar rájött, hogyan kell egy ugrással lenyomni a kilincset,úgyhogy időnként akkor is megjelent, amikor nem hívta senki, de ez a lányt láthatóan nem zavarta.

A baj akkor kezdődött, amikor Oszkár egy éjszaka rávetette magát a mosdóból kijövő Zsófi bizonytalanul kacsázó meztelen bokáira. Zsófi velőtrázó sikolya azonnal kiugrasztotta az ágyból Rieglernét, aki százhúszas pulzussal hallgatta végig a horrortörténetet, és szabadkozott, hogy ilyen még nem volt, amióta itt van a macska. Oszkár eközben az ágy alól figyelte az eseményeket, érezte, hogy jobb, ha nem jön elő most egy darabig.

Zsófi reggelre kiheverte a sokkot, de ezek után soha nem járt éjszaka a mosdóba. Aztán eltűnt az asztalról a szendvics, kiborult egy doboz tampon, végül meg a Zsófi is, amikor hófehér kardigánja macskaszőrtől feketéllett a ruhásszekrényben. A következő hónap elején otthagyta az albérletet. Rieglerné ismét feladott egy hirdetést, és három nap múlva jelentkezett Szilvi. Nem egészen két hétig bírta az Oszkárral való sajátos együttélést, aztán udvariasan felmondta a szerződést.

-Gyengék vagytok- gondolta Rieglerné, és úgy döntött, hogy férfi lakót keres. Norbi huszonötéves volt, szobafestő, száztíz kilós, kerek arcú. Oszkár, amikor meglátta, úgy megijedt, hogy két héten át bújkált a fiú elől. Aztán a maga módján kezdte el a közeledést. Norbi nyitott ablakán vitte be a fej nélküli egeret, és otthagyta a szőnyegen. Szerencsére Rieglerné hamarabb észrevette a haverkodás első áldozatát, és kidobta, még mielőtt a srác hazaért volna. A vakondot viszont már Norbi találta meg, aki csendesen megjegyezte, hogy az ilyen vicceket nem érti. Amikor egy hajnalon Oszkár az alvó szobafestő párnájára helyezte a verebet, életében először repült ki a házból a nyitott ablakon.

 Innentől kezdve óvatosabb volt, mindaddig amíg el nem csábította Norbi bakancsámak vastag fűzője. A revans nem sokáig váratott magára. Egy este, amikor Rieglerné már aludt, Norbi a hóna alá kapta Oszkárt, aki a hirtelen meglepetéstől moccanni sem mert, felszállt vele a villamosra, Újpalotán lerakta egy virágosbódé elé, majd hazament. Két napon át az egész utca a macskát kereste, Rieglerné nem evett, nem ivott csak sírt és megállás nélkül telefonált rendőröknek, tűzoltóknak, menhelyeknek. Norbi hallgatott, és minden este ájultra itta magát. Oszkár viszont egy hét múlva hazajött csapzottan, koszosan, soványan. Megevett egy nagy doboz macskakonzervet, körbedorombolta örömtől félájult gazdáját, majd ráfosott Norbi bakancsára. A fiú aznap este még ott aludt, majd másnap összeszedte a cuccait, és elment. Rieglerné nem adta ki többé a szobát.

Az első hideg éjszaka után az öregasszony úgy döntött, hogy cserepes növényeit egyenként beviszi a lakásba. Még egy kicsit ült az ágya szélén, majd lassan felkelt, kinyitotta az ablakot, bekapcsolta a rádiót és a bejárati ajtóhoz lépett. A kulcs nem volt az ajtóban, úgyhogy a székre terített mellényének zsebébe süllyesztette kezét. Érezte, hogy ott van a kulcs, de megfogni nem tudta. Aztán tett még egy kísérletet, és ijedten vette tudomásul, hogy ujjai semmilyen parancsnak nem engedelmeskednek, és amikor egész testének erejével kellett kihúznia jobb kezét a zsebből, még jobban megijedt. Oszkár mindeközben a lábai közt sündörgött, várva reggelijét

. Rieglerné még mindig az erőtlenül csüngő jobb kezét nézte, majd elindult a telefon irányába. Az első szédülés a falnak nyomta, bal kezével próbált kapaszkodni, ránézett a macskára, az pedig egyre hevesebben dörgölődzött mindenhez, de leginkább a falra tapadt Rieglernéhez, aki egyre rosszabbul érezte magát, de zsibbadó száját nem tudta kinyitni, hogy elzavarja a macskát. Feje zúgott, halántéka lüktetett, látta Oszkáron, hogy nyávog, de nem hallott semmit, csak a zúgást. Hátát a falnak támasztva roskadt le a földre, és nem mozdult.

A macska először a kezét nyalta meg, majd hozzádörgölte fejét. Aztán körbejárta az asztalt, majd visszatért Rieglernéhez, és a fejével bökdöste a lábát. Odament a tálkájához, majd vissza az asszonyhoz. Majd a nyitott ablakon át Elefánt ajtajához szaladt, és rázendített a koldulóénekre. Az öregúr nem volt jó hangulatban, gyorsan túl akart lenni a dolgon, úgyhogy kidobott egy darab párizsit a félig nyitott ajtón, de Oszkár nem vette el, hanem egyre ijesztőbben nyávogott. Elefánt lehajolt hozzá, és megpróbálta odaadni neki a ledobott felvágottat, de a macskát nem érdekelte az étel. Elrohant a kapu felé, majd visszajött, majd megint elrohant, megint visszajött, addig-addig, míg Elefánt megunta a cirkuszt, felnyalábolta Oszkárt, és elindult vele Rieglernéhez.

 Ahogy odaértek, a macska kiugrott Elefánt karjaiból, beugrott az ablakon, és újra rázendített. Az öreg pedig hiába csöngetett, az őrült nyávogáson kívül semmilyen válasz nem érkezett. Elefánt most először kezdett valami nagyon rosszra gyanakodni, úgyhogy visszaindult a házba, hogy magához vegye a telefont. Az ajtót a rendőrök törték be, nyomukban a mentősökkel. Rieglerné szeme nyitva volt, de hiába szóltak hozzá, mozdulatlanul ült a falnak támaszkodva, és mereven bámult előre. Valamit biztosan érzékelt még a külvilágból, talán azt is, hogy tele van a háza emberekkel, de a pupilláján kivül már semmije sem mozdult. Pár nap múlva egy újabb roham őt is elirányította oda, ahol Riegler már rég az angyalok Trabantját bütykölte.

A cicát legalább két hétig nem látták az utcában, aztán előkerült soványan és kimerülten. Elefánt talált rá Rieglerné kertjében. Soha nem akart kettőnél több macskát, de Oszkár már régóta többnek számított, mint síma kivétel.

Csőhangok

 

 

Aki kertvárosba tervezett tízemeletes toronyházat, azt vagy bottal kergették a rajzasztalhoz, vagy pedig egyszerűen nem volt eszénél. Normális ember nem képes az addig nyugodt utcák lakóit szürke betonóriással, és negyven családdal hergelni.

Amikor Tanti Bumbu kertje mellé megérkeztek az első munkagépek, nyilvánvalóan tudta, mi vár rá, talán már túl is volt az első komolyabb sokkon. És egyértelműen az építkezést is túlélte, hiszen amikor mi odaköltöztünk az új toronyházba, ő még mindig ugyanott lakott. Nekem kicsit még nőnöm kellett, hogy a teraszról megfelelően lelássak, és észrevegyem a kertjét, tyúkjait, de mire ez bekövetkezett, addigra két bátyámtól azt is tudtam, kinek a házát látom, kié az a kert, amire ledobtam a hetedikről legalább tíz kiló diót.

Tanti Bumbu már akkor is öregnek tűnt számomra, amikor önjáróvá cseperedve együtt botorkáltam a labda után nyolc-tíz korombeli gyerekkel, pontosan a háza mellett. Bumbu néni nem szerette a gyerekeket, kicsiny csapatunk sem jelentett kivételt, és úgy emlékszem, a szüleinknek sem köszönt vissza. Első közeli találkozásunkból az maradt meg, ahogy a kerítése túloldalán a tyúkjait etette, közben fenyegetőzött, hogy nem adja vissza a labdát, feljelentést tesz a rendőrségen, mert becsúzliztuk az ablakát. Ebből csak a nagyobb fiúk értettek valamit, mert Tanti Bumbu nem tudott magyarul, úgyhogy miután bevágta maga mögött az ajtót, az idősebb srácok magyarázták el tömören a szentbeszéd lényegét.

Én már akkor is féltem, amikor hozzánk beszélt, de mihelyt megtudtam, mit is mondott, még jobban megijedtem, úgyhogy egy ideig nem mentem játszani a háza mellé, pedig ott volt a poroló, amin imádtam függeszkedni.

Volt ott azonkívül még valami, emlékszem, aminek elsősorban a látványa okozott némi fejtörést, bármikor arra jártam: egy vastag cső, ami a tűzfal oldalából nőtt ki, számomra elérhetetlen magasságban. Sokszor perceken át bámultam rá, és arra gondoltam, vajon mit látnék, ha egyszer alkalmam lenne belenézni… Bátyáim sem tudták, mire való az a rozsdás izé, de őket kevésbé kötötte le a képi világa, és az sem érdekelte őket, hogy  milyen titkokat rejt. Lassan aztán bennem is elhalt a csőkultusz, sőt egy idő után pontosan annyira nem érdekelt, mint maga Tanti Bumbu, akivel lassan senki sem foglalkozott, hiszen kinőttük azt a területet, és más, távolabb lakó embereket zaklattunk.

Egy délelőtt a Bumbu-ház oldalánál ismét munkagépek és melósok tűntek fel. Első gondolatunk az volt, hogy az épülő szocializmus a Tanti lakóhelyét is leradírozza a térképről, de tömbházunk jól informált kazánosa most sem hagyott minket messzire menni a jövőfejtegetésben. Annyi lesz, mondta, hogy a kazán ezentúl nemcsak a mi házunkat fűti, és kell az elosztórendszer, oszt ennyi..

Ettől kezdve négy hónapon át csörömpölt, zakatolt alattunk minden, én pedig a teraszunkról néztem, ahogy Tanti Bumbu háza mellé simul egy két méter magas, lapos tetejű, hosszúkás építmény, amit aztán gondosan el is kerítettek, úgyhogy sikerült még inkább szűkíteni az addig sem tágas oldaludvari bázisunkat. Hálistennek a tengópályát érintetlenül hagyták, ennen köszönhetőn azért, egy-egy nyári délelőttön, még birtokba vettük a helyet. És pattogott olyankor a betonon a gumilabda, csapódott combnak, lábszárnak, házfalnak, mindaddig, amíg valamelyikünk fel nem rúgta véletlen a gázelosztó bungaló tetejére. Íratlan szabály volt, hogy az hozza le a lasztit, aki elbénázta a rúgást, úgyhogy egy alkalommal természetesen nekem kellett megmásznom a betonkunyhót, melyen labdánk a gyenge szél miatt azon tétovázott, hogy guruljon-e le Bumbu kertjébe, vagy várjon meg engem.

Félúton voltam, a többiek lentről kiabáltak, hogy siessek, mert ha beesik, soha nem kapjuk vissza. Minden erőm összeszedtem, felhorzsoltam kezem, lábam, ellenségem volt minden drót a keritésen, de valahogyan mégis sikerült feljutnom a tetőre, és megmentenem a délelőttöt. Lerúgtam a labdát, elindultam gyors léptekkel, hogy lemásszak ott ahol feljöttem, de nem sikerült célhoz érnem, mert azonnal  lefejeltem egy falból kiálló vascsövet. Nem volt nagy az ütés, de fájt, és nem értettem, hol a francban volt akkor, amikor erre jöttem, miért nem vettem észre hamarabb, és abban reménykedtem, hogy a lentiek közül senki nem volt tanúja ennek a rögtönzött találkozónak.

Nagyon úgy tűnt azonban, hogy rólam mindenki elfeledkezett, úgyhogy kissé megnyugodtam. Még egyszer ránéztem arra az idióta csőre, hogy örökre megjegyezzem, mint létező veszélyforrást. És akkor jöttem rá nagyokosan, hogy mivel is ütköztem: azzal a tűzfalból kinőtt, rejtélyes csővel, amit pár évvel ezelőtt még lentről bámultam leplezetlen kíváncsisággal. Noha közelről korántsem volt annyira izgalmas, ráadásul homlokon is vágott, azért mégiscsak szemügyre vettem, és bele is kukucskáltam, de a sötéten kívül semmit sem láttam. Aztán rátapasztottam a fülem. Nem sok mindent hallottam, talán edények hangját sikerült felismernem, meg valami vékonyan szóló zenét. Aztán bele is kiabáltam. Visszhangzott egy kicsit.

Gondolkodtam, milyen más akusztikai élményt kínálhatna még a cső, de nem jutott eszembe semmi. Volt fent egy pár kavics, azok közül dobtam be egy kisebbet a nyílásba, majd ráfüleltem. Nagyon tetszett, ahogy a kövem annak két falához ütemesen verődve, dorombra emlékeztető pengéssel hullott egyre alább, majd valami folyadékban landolhatott, mert furcsa plöttyenéssel ért véget a pályája. Bedobtam egy nagyobb példányt, ez még izgalmasabban muzsikált, majd belepluttyogott abba a valamibe, amiben társa is elmerült. Még egy kövem maradt, de az valami vakolatdarab lehetett, mert amikor kézbe vettem, azzal a mozdulattal porrá is törtem.

Közben a lentiek felfedezhették, hogy eggyel kevesebben játszanak már legalább tíz perce, mert arra lettem figyelmes, hogy áll a játék, engem bámulnak, és láthatóan nem értik, mit keresek én még itt fent a tetőn.

-Mindjárt lemegyek- mondtam, és tudtukra adtam gyorsan, hogy előtte nem ártana feldobniuk nekem vagy két követ, mert nagyon tetszik, ahogy azok a csőben muzsikálnak lefelé haladtukban.

A társaim nem igazán értették, mi ebben a móka, de ismertek már jól, ráadásul amikor azt látták, hogy a két újabb kavicsot egyenként bedobom a nyílásba, és vigyorgok miközben az eredményt hallgatom, mégiscsak moccant valami bennük, mert ketten közülük  újabb muníció után kutattak a földön, majd elindultak meghódítani a magaslatot. Elsőként Szabi érkezett, és egyszerre három kővel indított, majd felröhögött. Közben Laczó Jani is felért, de Szabi még láthatóan szórakozni akart, mert lazán eltolta Janit, és beküldött még egy adagot a csőbe. Én lassan lemásztam, mert éreztem, egyhamar nem kerülök sorra, meg jó is volt viszonylag kevés macerával ismét földre érni.

Miután Szabiék is elunták a gilinggalangot, és lemásztak végre, úgy rúgtuk ismét a labdát meg egymás bokáját, ahogyan félórával azelőtt. Lökdösődtünk, kiabáltunk, szidtuk egymás apját-anyját, és egyikünk sem vette addig észre, hogy Tanti Bumbu a kertjében csípőre tett kézzel a csövet bámulja, amíg Barni alig feltűnően el nem kezdett pisszegni. Mire mindenki a kerítés felé fordult, addigra már a férjével együtt nézték a tűzfalat, és az sem tűnt fel nekik, hogy ott állunk alig öt méterre a kerítésüktől, és némán bámuljuk őket. De ahogy Bumbu bácsi feje vörösödött, olyan mértékben lettem egyre nyugtalanabb, és láttam, hogy Szabi is a körmét rágja, Laczó Jani meg a labdát kapargatta. Sanyika, aki mindnyájunk közül a legelvetemültebb volt, csak annyit mondott: Tiszta hülyék vagytok…

Bumbu végül idegesen legyintett egyet, bement a házba, a Tanti meg követte, majd ismét kijött, kezében egy gőzölgő, közepes méretű fazékkal. Látszott rajta, legszívesebben a földhöz csapná, de végül a gyepre helyezte, és visszament a házba. Én ízzadtam, szédültem, Szabi megette a fél ujját, Laczó Janitól elvették a labdát, hogy ne kaparja tovább. Barni volt az első, aki megszólalt, maga elé dörmögve, de hármunknak címezve.

-Legközelebb sót és paprikát öntsetek ott fent abba az izébe…vagy egy bontott csirkét.