Rieglerné ismét két szatyorral próbált egyszerre bejutni az ajtón. Most sem sikerült, pedig már reménykedett, de a hálós krumpli nem hagyta. Bemehetett volna oldalazva, de Rieglerné otthon kevésbé tudta oly módon alkalmazni helyzetfelismerő képességét, mint a boltban vagy a piacon. Ezért aztán lassú mozdulattal lerakta a szatyrokat a földre, hogy becipelje egyesével azokat.
-Senki se fogja észrevenni, ha meghalok – mormolta magában, és behúzta lassan az öt kiló krumplit a konyhába. -Senki se veszi észre…én se vettem észre az Öreget.
Rieglerné férje úgy távozott az öregasszony életéből, ahogyan egykor megérkezett. Majdnem észrevétlenül. Az ostrom utolsó napjai sodorták egymáshoz őket egy zsúfolt légópincében, az esküvőn aláírták a papírokat, aztán egy hétre elköszöntek egymástól, hogy összerakják maguknak azt, amit nem vittek el a németek meg oroszok. Éltek társbérletben, tanácsi lakásban, éltek Riegler szüleinek házában, gyerekük nem lett, vettek rádiót, tévét, Trabantot, szerették a Kovács Katit, utálták a Szörényit. Túlélték Kádárt, majd nyugdíjba küldte őket a rendszerváltás.
Az egész napos együttlétet eleinte nagyon nehezen viselték, megoldást az jelentett, hogy Rieglerné az eseménytelen hétköznapjait frissen szerzett hóbortjával próbálta kitölteni. Akciós termékekre vadászott a kerület élelmiszerüzleteiben. Sokszor nem is vett semmit, már az is kielégítette, ha kiszámolta, mennyi pénzt spórolhatott volna tejfölön, liszten, lejárt prézlin. Az Öreg sem tétlenkedett addig. Minden héten szétszedte, majd újra összerakta a Trabantot, végül beült a kormány mögé, és elaludt.
Egy napon aztán elfelejtett felébredni. Ott halt meg a kormány mögött, és a termékújságok képei közt cirkáló Rieglerné még másnap reggel sem vette észre, hogy a férje nem aludt mellette. Két nap múlva nézett be a kocsiba, amikor a postás kereste az Öreget. Ami ekkor történt, az elméjéből visszavonhatatlanul törlődött. Egy hónapon át gyógyszerezték az Uzsoki kórházban, és mikor hazamehetett, elkísérte egy ápoló. Viszonylag hamar összeszedte magát. Csak a háborgó lelkiismerete nem hagyta nyugodni időről időre. Meg később az ebből kipattanó egyre nyomasztóbb félelem: mi lesz, ha őt sem találják meg egyszer?
Rieglerné egy lábasba dobott pár krumplit, felrakta a tűzhelyre, bekapcsolta a tévét, ölében műanyag tállal a fotelbe ült, és nekiállt babot fejteni. Inkább hallgatta, mintsem nézte a híradót: a politikusokat utálta, az időjósoknak nem hitt, csak a bűnügyi híreknél tapadt a képernyőre.
.
-Ha ezek egyszer hozzám törnek be, vihetik a befőttjeimet…Mást úgysem találnak- vélekedett magában. -Csak le ne üssenek…És ha leütnek?…Akkor már mindegy. Szegény Öreg…Lehet, hogy őt is leütötték?… Bolond vagy Rieglerné – mondta magának bosszúsan, és kikapcsolta a tévét.
Épphogy visszaereszkedett a fotelbe, amikor megszólalt az ajtócsengő. Az öregasszony ijedtében eldobta kezéből a fejtett babot, és belekapaszkodott a fotelbe. A bimbam ismét jelezte, hogy valaki nem tágít, de Rieglernét a félelem odacövekelte ahol ült, és egyre szaporább pulzussal gondolt a híradóban mutatott képekre. -Ha még egyszer csöngetnek, felhívom a rendőrséget- határozta el, és erőt próbált gyűjteni, hogy odamenjen a telefonhoz. Lassan kelt fel, közben fülelt, hátha elcsíp valami neszt, de nem hallott semmit, ráadásul a csengetés is abbamaradt. A szíve még mindig vadul dörömbölt, de az arcába már visszatért némi pirosság, és úgy döntött, hogy először felsepri a kiszórt babot, majd kinéz az ablakon. Mire lapátra kotort mindent, elpárolgott a félelme, el is indult lassan az ajtó fele, óvatosan kinyitotta rajta a kis ablakot és kinézett. Nem látott senkit.
-Biztos nem zártam be a kaput. Biztos. Persze hogy bejöhet bárki… Szenilis vagy Rieglerné! – korholta magát, és kilépett az ajtón. Óvatosan lépkedett a szürkületben, majd gyorsan bezárta a kaput és visszafordult. Aztán eszébe jutott a krumpli.
-Na, azt már szarrá főztem- állapította meg, miközben ballagott az ajtó fele. Ekkor vette észre a macskát a bokor alatt. Apró volt és koromfekete. És mosakodott. De nem sokáig. Mert mire az asszony beért, ő már a konyhasztalon szagolgatta az ebéd maradékát.
-Na ne!- kiáltott rá. -Kifelé! Siiicc! Az anyád izejit, mit képzelsz?- de a macska nem tágított. Lehuppant ugyan az asztalról, de láthatólag nem állt szándékában kimenni.Az asztal lábához dörgölődzött, majd ismét nekiállt mosakodni. Rieglerné felkapta a cirokseprűt, hogy majd azzal neveli meg a pofátlan állatot, de az akkorát fújt rá, hogy ijedtében majdnem hátraesett
-Na nézd már! Még neked áll feljebb?- lihegte, és ismét felemelte a seprűt, hogy örökre véget vessen ennek az esti komédiának, de a cica komótosan bevonult az asztal alá, és onnan nézte a háborgó öregasszonyt. Rieglerné úgy érezte, alulmaradt ebben a küzdelemben. Lerakta a seprűt, nyitva hagyta az ajtót, és elindult a szoba fele. Abban reménykedett, hogy ha ő nem csinál további patáliát, talán magától kimegy. De úgy tűnt, hogy a macska nagyon is jól érzi magát az asztal alatt. Majd bolond lesz kimenni.
-Talán éhes- jutott eszébe, először azóta, hogy meglátta a cicát. Kivett a lábasból egy épen maradt főtt krumplit, vékony karikákra vágta, és lerakta a küszöbre. A macska nem jött ki az asztal alól. De szemmel láthatólag érdekelte mi történik. Rieglerné közben elunta a várakozást és bement a szobába, leült a fotelbe, és bámult mereven maga elé. Néha kisandított a konyhába, de a küszöbön még érintetlen volt a krumpli. Ismét bekapcsolta a tévét, keresett valami filmet, és az első öt percben bele is aludt.
Reggel a fotelben ébredt, ölében a fekete macskával. Annyira elképedt, hogy nem merte lerakni a földre. Csak nézte, hogyan lélegzik, végül teljesen ellágyult. -Bolond vagy, Mami – mondta magában, majd lerakta az ágyra az alvó állatot, és elment tejért a boltba.
Hetek múlva is azon gondolkodott, ki lehett az, aki megajándékozta őt a macskával. Biztos volt abban, hogy az rakta le az udvarára, aki akkor este becsöngetett hozzá. De hiába törte a fejét, nem jutott előbbre. Eleinte a szomszéd idős harsonaművészre gondolt, aki minden évben bedobott hozzájuk egy karácsonyi üdvözlőlapot, és két macskát tartott. De Elefánt (így nevezték a háta mögött) határozottan tagadta, hogy bármi köze lenne a dolgokhoz. Rieglerné még egy ideig nyomozott, aztán abbahagyta a szimatolást, és elnevezte a cicát Oszkárnak. A cica egy hónap alatt méretének és testsúlyának a háromszorosát érte el. Megállás nélkül éhes volt, és ezt azonnal gazdája tudomására hozta, a lehető legnagyobb hangerővel. Látszott rajta, hogy gyönyörű kandúr lesz, és tudta, hogyan kell meghódítania közvetlen környezetét, miközben Rieglerné lett a mindene. Le sem lehetett vakarni róla. Ha az asszony elindult, akkor ő az utca végéig kísérte, és addig nézte, ameddig az el nem tűnt a sarkon. Rieglernét mintha kicserélték volna. Örökre felhagyott a régi mániájával, nem járta a kerület boltjait, inkább otthon maradt, átrendezte lakását, kidobta a fél mázsa reklámújságot, kifestette a falakat, és nevelte a macskát.
Oszkárnak külön helye lett az előszobában, de ez csak puszta formalitás volt, hiszen birtokba vette az egész lakást, valamint a fél utcát. Felugrott Elefánt ablakpárkányára, és addig illegette magát, amíg az öreg zenész ki nem jött az ajtón, hogy megsimogassa. Ezt a mindennapos rítust a legtöbb esetben némi jutalomfalat zárta, hiszen Elefánt minden macskát szeretett, Oszkár pedig a piros nyakörvvel, és csillogó fekete bundájával eleve favoritnak számított. Rieglerné macskaőrülete pedig akkor hágott a végtelenbe, amikor pórázt vett neki, és az utcán sétáltatta. A lakók egy ideje már csak Mamma Miau-nak hívták, de nem érdekelte sem a gúnynév, sem pedig a lesajnáló pillantás. Elég volt ránéznie a büszkén trappoló kedvencére.
Macskájának pusztán a létezése is örömmel töltötte el. Oszkár furcsa mód egyáltalán nem harcolt a pórázával. Sőt kifejezetten szerette ezeket a sétákat. Gazdája állandóan beszélt hozzá, ő meg peckesen galoppolt előre, autókerekekhez dörgölődzött, és minden kutyaszart megszagolt. Rieglerné ilyenkor rákiabált, vagy a fejen legyintette, néha ölbe kapta és úgy pörölt vele, otthon pedig azonnal megetette. Oszkár pedig, lángoló szeretete jeléül, örökre kitúrta az öregasszony öléből a műanyag tálakat, kézimunkafonalat, stoppolásra váró harisnyákat.
Egy este, a híradó közben, Rieglerné fejében ismét ott motoszkált a védtelenség érzete. Bár tudta, hogy mindezt most a televízió keltette benne, és persze azért ő mégsem Eger szélén lakik, ahol megöltek egy nyugdíjast háromezer forint miatt, aznap este valahogy nem sikerült elaludnia. Ajtócsere, zárcsere, biztosítás, és minden egyéb eszébe jutott, természetesen a kutya is, de ezt azonnal elvetette, ahogy az alvó Oszkárra sandított.
Minél jobban törte a fejét, annál idegesebb lett. Megevett egy zacskó háztartási kekszet, de ez sem nyugtatta meg, már arra gondolt, hogy vesz magának egy puskát, amikor úgy kapott a fejéhez, mintha léket akarna ütni saját halántékán. Másnap feladott egy hirdetést, hogy kiadja lánynak az egyik szobáját. Napokon át sikálta a padlót, tologatta ide-oda a bútorokat, és várta a hívást.
Tíz nap múlva megérkezett az első lakó. A lány egyetemre járt, szeplős volt és kedves. Oszkár azonnal megkedvelte és rögtön belefeküdt az ölébe. Azután mindennap az ajtaja előtt várta a Zsófit, akinek imponált Oszkár ragaszkodása. Néha behívta magához, adott neki tejfölbe mártott kiflit. Oszkár hamar rájött, hogyan kell egy ugrással lenyomni a kilincset,úgyhogy időnként akkor is megjelent, amikor nem hívta senki, de ez a lányt láthatóan nem zavarta.
A baj akkor kezdődött, amikor Oszkár egy éjszaka rávetette magát a mosdóból kijövő Zsófi bizonytalanul kacsázó meztelen bokáira. Zsófi velőtrázó sikolya azonnal kiugrasztotta az ágyból Rieglernét, aki százhúszas pulzussal hallgatta végig a horrortörténetet, és szabadkozott, hogy ilyen még nem volt, amióta itt van a macska. Oszkár eközben az ágy alól figyelte az eseményeket, érezte, hogy jobb, ha nem jön elő most egy darabig.
Zsófi reggelre kiheverte a sokkot, de ezek után soha nem járt éjszaka a mosdóba. Aztán eltűnt az asztalról a szendvics, kiborult egy doboz tampon, végül meg a Zsófi is, amikor hófehér kardigánja macskaszőrtől feketéllett a ruhásszekrényben. A következő hónap elején otthagyta az albérletet. Rieglerné ismét feladott egy hirdetést, és három nap múlva jelentkezett Szilvi. Nem egészen két hétig bírta az Oszkárral való sajátos együttélést, aztán udvariasan felmondta a szerződést.
-Gyengék vagytok- gondolta Rieglerné, és úgy döntött, hogy férfi lakót keres. Norbi huszonötéves volt, szobafestő, száztíz kilós, kerek arcú. Oszkár, amikor meglátta, úgy megijedt, hogy két héten át bújkált a fiú elől. Aztán a maga módján kezdte el a közeledést. Norbi nyitott ablakán vitte be a fej nélküli egeret, és otthagyta a szőnyegen. Szerencsére Rieglerné hamarabb észrevette a haverkodás első áldozatát, és kidobta, még mielőtt a srác hazaért volna. A vakondot viszont már Norbi találta meg, aki csendesen megjegyezte, hogy az ilyen vicceket nem érti. Amikor egy hajnalon Oszkár az alvó szobafestő párnájára helyezte a verebet, életében először repült ki a házból a nyitott ablakon.
Innentől kezdve óvatosabb volt, mindaddig amíg el nem csábította Norbi bakancsámak vastag fűzője. A revans nem sokáig váratott magára. Egy este, amikor Rieglerné már aludt, Norbi a hóna alá kapta Oszkárt, aki a hirtelen meglepetéstől moccanni sem mert, felszállt vele a villamosra, Újpalotán lerakta egy virágosbódé elé, majd hazament. Két napon át az egész utca a macskát kereste, Rieglerné nem evett, nem ivott csak sírt és megállás nélkül telefonált rendőröknek, tűzoltóknak, menhelyeknek. Norbi hallgatott, és minden este ájultra itta magát. Oszkár viszont egy hét múlva hazajött csapzottan, koszosan, soványan. Megevett egy nagy doboz macskakonzervet, körbedorombolta örömtől félájult gazdáját, majd ráfosott Norbi bakancsára. A fiú aznap este még ott aludt, majd másnap összeszedte a cuccait, és elment. Rieglerné nem adta ki többé a szobát.
Az első hideg éjszaka után az öregasszony úgy döntött, hogy cserepes növényeit egyenként beviszi a lakásba. Még egy kicsit ült az ágya szélén, majd lassan felkelt, kinyitotta az ablakot, bekapcsolta a rádiót és a bejárati ajtóhoz lépett. A kulcs nem volt az ajtóban, úgyhogy a székre terített mellényének zsebébe süllyesztette kezét. Érezte, hogy ott van a kulcs, de megfogni nem tudta. Aztán tett még egy kísérletet, és ijedten vette tudomásul, hogy ujjai semmilyen parancsnak nem engedelmeskednek, és amikor egész testének erejével kellett kihúznia jobb kezét a zsebből, még jobban megijedt. Oszkár mindeközben a lábai közt sündörgött, várva reggelijét
. Rieglerné még mindig az erőtlenül csüngő jobb kezét nézte, majd elindult a telefon irányába. Az első szédülés a falnak nyomta, bal kezével próbált kapaszkodni, ránézett a macskára, az pedig egyre hevesebben dörgölődzött mindenhez, de leginkább a falra tapadt Rieglernéhez, aki egyre rosszabbul érezte magát, de zsibbadó száját nem tudta kinyitni, hogy elzavarja a macskát. Feje zúgott, halántéka lüktetett, látta Oszkáron, hogy nyávog, de nem hallott semmit, csak a zúgást. Hátát a falnak támasztva roskadt le a földre, és nem mozdult.
A macska először a kezét nyalta meg, majd hozzádörgölte fejét. Aztán körbejárta az asztalt, majd visszatért Rieglernéhez, és a fejével bökdöste a lábát. Odament a tálkájához, majd vissza az asszonyhoz. Majd a nyitott ablakon át Elefánt ajtajához szaladt, és rázendített a koldulóénekre. Az öregúr nem volt jó hangulatban, gyorsan túl akart lenni a dolgon, úgyhogy kidobott egy darab párizsit a félig nyitott ajtón, de Oszkár nem vette el, hanem egyre ijesztőbben nyávogott. Elefánt lehajolt hozzá, és megpróbálta odaadni neki a ledobott felvágottat, de a macskát nem érdekelte az étel. Elrohant a kapu felé, majd visszajött, majd megint elrohant, megint visszajött, addig-addig, míg Elefánt megunta a cirkuszt, felnyalábolta Oszkárt, és elindult vele Rieglernéhez.
Ahogy odaértek, a macska kiugrott Elefánt karjaiból, beugrott az ablakon, és újra rázendített. Az öreg pedig hiába csöngetett, az őrült nyávogáson kívül semmilyen válasz nem érkezett. Elefánt most először kezdett valami nagyon rosszra gyanakodni, úgyhogy visszaindult a házba, hogy magához vegye a telefont. Az ajtót a rendőrök törték be, nyomukban a mentősökkel. Rieglerné szeme nyitva volt, de hiába szóltak hozzá, mozdulatlanul ült a falnak támaszkodva, és mereven bámult előre. Valamit biztosan érzékelt még a külvilágból, talán azt is, hogy tele van a háza emberekkel, de a pupilláján kivül már semmije sem mozdult. Pár nap múlva egy újabb roham őt is elirányította oda, ahol Riegler már rég az angyalok Trabantját bütykölte.
A cicát legalább két hétig nem látták az utcában, aztán előkerült soványan és kimerülten. Elefánt talált rá Rieglerné kertjében. Soha nem akart kettőnél több macskát, de Oszkár már régóta többnek számított, mint síma kivétel.